A változás terhe Az ég súlya alatt
A modern ember különös korban él. Soha ennyi lehetőség, ennyi szabadság, ennyi választás. A világ látszólag könnyebb lett. Az ember saját életének alakítójává válhatott, ledönthetett régi tekintélyeket, kiléphetett örökölt rendszerekből, önmaga középpontjába állhatott. Mégis valami nehéz és szinte láthatatlan súly kezdett ránehezedni. Belső fáradtság. Állandó erkölcsi bizonytalanság.
A régi ember számára a világ nem pusztán anyagi tér volt. Az ég nem üres metafora. Inkább jelenlévő rend. A földi élet fölött létezett egy második szintér, amely értelmet adott a szenvedésnek, keretet adott a döntéseknek, irányt mutatott a jó és rossz között. Az ember nem egyedül állt saját lelkiismeretével szemben. A bűn, a kétség, a félelem fölfelé mozdulhatott. Létezett hová letenni.
Míg az ember a bűnt az ég felé emelte, addig volt hová letennie. Ma önmagába ejti vissza.
A rend fölénk hajló világa
A szakralitás világa nem csupán vallási szabályok rendszere volt. Inkább egy kozmikus szerkezet, amelyben az ember saját életét valami nála nagyobb egész részeként érzékelhette. A jó és rossz kérdésében nem kizárólag saját belső vívódásaira kellett hagyatkoznia. A hagyomány, a közösség, a hit, a rítusok közösen hordozták az ember erkölcsi terheit.
A gyónás több volt puszta vallási cselekedetnél. Annak lehetősége, hogy az ember kimondja önmagából mindazt, amit egyedül nem tud tovább hordozni. A bűn mozgásban maradt. Volt iránya. Volt útja. A feloldozás nem pszichológiai technika, csak kapcsolat helyreállítása ember és transzcendens között.
A szakralitás világában az ember gyakran szenvedett. Ritkábban maradt teljesen egyedül saját belső ítéleteivel.
A szabadság csendes ára
A modernitás felszabadította az embert a külső rend korlátai alól. Megszületett az autonóm egyén képe, aki saját gondolkodásával kívánja meghatározni az igazságot, az erkölcsöt és önmaga identitását. Ez hatalmas történelmi erő volt. A szabadság számos területen valódi emberi lehetőségeket nyitott meg.
Minden felszabadulás új terheket is magával hoz.
Ahogy a külső erkölcsi rend ereje csökkent, a döntések felelőssége egyre inkább az ember belső világába került. A modern ember számára már nem csupán az a kérdés, hogy helyesen cselekszik-e vagy hibázik. Folyamatosan szembesül azzal is, hogy mi tekinthető egyáltalán jónak. Sokszor már abban sincs bizonyossága, hogy létezik közös erkölcsi alap, amelyhez igazodni lehet.
A szabadság így fokozatosan nem a megkönnyebbülés élményét hozta el számára, az állandó önvizsgálat állapotába vitte őt.
A lelkiismeret labirintusa
A modern ember különös szerepek között él. Saját maga bírája, saját maga vádlottja, saját maga felmentője egyszerre. A lelkiismeret többé nem egy nagyobb rend visszhangja, zárt belső tér, amelyben az ember újra és újra önmagát kérdezi.
Jól döntöttem-e? Jó ember vagyok-e? Van-e egyáltalán biztos alap, amelyre építhetek?
Ez a belső bizonytalanság lassan állandó lelkiállapottá válik. A modern ember nem elveszítette a bűntudatot. Állandó lakójává tette önmagának. A bűn már nem fölfelé mozdul – körbe-körbe jár a tudat mélyén.
Talán ezért vált korunk ennyire fáradttá. Nem a fizikai terhek növekedtek meg igazán. A belső hordozás vált végtelenné.
Az eltűnt második szintér
A régi világban az ember élete két síkon zajlott. A mindennapok kézzelfogható valósága mellett jelen volt egy magasabb rend is, amely értelmet adott a történéseknek. A sors, Isten vagy az örökkévalóság gondolata nem egyszerű vigaszforrásként szolgált. Segített elhelyezni az emberi életet a világ egészében. Így az egyén saját történetét nem elszigetelt események sorának látta, hanem egy nagyobb történet részének.
A modern világ egyre inkább egyszintűvé vált. A transzcendens lassan visszahúzódott a közös gondolkodásból. A kérdéseinket pszichológiai, politikai, gazdasági síkra fordítjuk le. A lélek metafizikai tere beszűkült.
Az ég bezárult az ember fölött. Minden visszhangozni kezdett benne.
Új hitek romjai között
Az ember mégsem tud teljesen szakralitás nélkül létezni. A hit igénye nem tűnt el, csupán új formákat keresett magának. A modern mítoszok, a fikciós univerzumok és a kulturális közösségek részben ugyanarra a szükségletre válaszolnak. A Star Wars, A Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter világa több egyszerű szórakozásnál. Eredetmítoszok. Olyan kozmoszok, amelyekben a jó és a rossz küzdelme nem vita tárgya, hanem a világ természetes rendjének része. Létezik sötétség és létezik fény, az ember pedig tudja, melyikhez szeretne tartozni.
Nem véletlen, hogy a Star Wars közel fél évszázada jelen van a tömegkultúrában. Ezek a fikciós világok saját rítusokkal, nyelvvel és erkölcsi tájékozódási pontokkal rendelkeznek. Azt adják meg, amit a modern valóság egyre nehezebben kínál fel: az összetartozás élményét, az eligazodás lehetőségét és egy olyan történetet, amely túlmutat az egyénen.
A modern katedrálisok megjelenése sem véletlen. A hatalmas koncertarénák, ahol tíz- vagy akár százezrek gyűlnek össze egyetlen estére, többek egyszerű szórakozóhelyeknél. Olyan terek, amelyeket a közös átélés igénye hozott létre. Amit ott együtt énekelnek, sok esetben több egy dalnál.
Gondoljunk a saját kedvenc zenénkre. Arra, amelyet újra és újra meghallgatunk. Arra, amelynek minden sorát kívülről tudjuk, mégis új jelentést találunk benne. Miért térünk vissza hozzá ennyiszer? Talán azért, mert olyan érzéseket fogalmaz meg helyettünk, amelyeket mi magunk nehezen tudnánk szavakba önteni. Olyan gondolatokat mond ki, amelyeket egyedül nem merünk kimondani. A kedvenc dal gyakran nem egyszerűen szórakoztat. Bizonyos értelemben elvégzi helyettünk a gyónást.
A zene különös módon képes betölteni azt a szerepet, amelyet korábban sokszor a vallási vagy közösségi rítusok töltöttek be. Kimondja a kimondhatatlant, formát ad a bizonytalanságnak, és megoszthatóvá teszi azt, amit egyedül nehéz hordozni. Nem véletlen, hogy a dalszövegek gyakran vallomásként hatnak, és újra meg újra visszatérnek olyan kérdésekhez, mint a bűn, a vágy, a veszteség, a remény vagy a megváltás.
A nagy koncertek és fesztiválok is hasonló emberi igényt szolgálnak. Amikor több ezer ember egyszerre énekel ugyanazt a dalt, együtt mozog, együtt örül vagy együtt szomorkodik, az élmény szinte liturgikus jelleget ölt. A közös éneklés és ünneplés rövid időre feloldja az egyén magányát, és a résztvevőket egy nagyobb közösség részévé teszi. A felszabadultság érzése ilyenkor nem csupán a szórakozásból fakad. Abból is, hogy az ember átélheti az összetartozás ritka és elemi tapasztalatát.
A művészet ilyenkor nem pusztán kifejez valamit. Közösséget teremt azok között, akik ugyanazokat a kérdéseket hordozzák magukban. Segít elviselhetővé tenni a terheket, és emlékeztet arra, hogy az ember nincs egyedül a saját bizonytalanságával.
Az ember ma is keres valamit, ami túlmutat rajta. Valamit, ami értelmet ad a szenvedésnek, kapaszkodót nyújt a döntések között, és összeköti egy nála nagyobb történettel. A modern kor egyik legérdekesebb paradoxona éppen az, hogy miközben hátat fordított a régi istenek világának, új szimbólumokat, új közösségeket és új hitrendszereket kezdett építeni.
A belső gravitáció
A változás tehát nem csupán társadalmi vagy vallási természetű. Valami mélyebb történt, az ember belső szerkezete alakult át. A modern ember látszólag szabadabb és könnyebb világban él, saját magát mégis nehezebb hordoznia.
A szakralitás visszahúzódásával nem a teher tűnt el. Eltűnt az a magasabb rend, amely értelmet adott neki, és segített elviselni a súlyát.
A mai ember gyakran saját lelkiismeretének végtelen terében él. Kérdez, mérlegel, kételkedik, újraértékel. A szabadság lehetőségei kitágultak, a bizonyosságok köre közben szűkebbé vált.
A gravitáció mindig feltételez valamit, ami lefelé húz. Talán a korunk legfontosabb kérdése nem az, hogyan szabadulhatnánk meg ettől a vonzástól. Talán azt kellene először megértenünk, mi az, amihez ma is kötődünk, még akkor is, amikor azt hisszük, teljesen szabadok vagyunk.
A cikk szerzője drámatanár, rendező és kulturális menedzser, az Escargo Szobaszínház alapítója, a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja. A pécsi kulturális élet meghatározó alakja, aki diákokat, nézőket és egész közösségeket nevel a színház szeretetére.
_____________________________________________________________________________________________
Kapcsolódó írásunk:
Alapi Tóth Zoltán: A kopott szavak szótára – Tett
A szó, amelyet legtöbbször azok emlegetnek, akik éppen beszélnek róla.
