A középkori Pécsen sokáig mesélték egy különös sír történetét, amely a székesegyház környékén állt, és amelyet a város lakói „fénylő sírnak” neveztek. A legenda szerint egy jámbor, szegény pécsi asszony nyugodott benne, aki életében mindenét a betegek és árvák segítésére fordította. Halála után azonban különös jelenség kezdődött: a sírja éjszakánként halvány, kékes fényben derengeni kezdett.
A korabeli feljegyzések szerint a jelenséget sokan látták — nem csak egyházi emberek, hanem egyszerű városlakók is. A fény nem volt erős, inkább olyan volt, mint egy mécses pislákolása, mégis messziről észre lehetett venni. A pécsiek úgy hitték, hogy az asszony jósága „világít át” a túlvilágról, és a sír a város egyik titkos kegyhelyévé vált. Sokan mentek oda imádkozni, különösen azok, akik gyógyulást vagy vigaszt kerestek.
A jelenség idővel megszűnt, a sír helye pedig feledésbe merült — de a történet tovább élt a városban. A pécsiek úgy tartották, hogy a fény nem csoda volt, hanem jel: annak bizonyítéka, hogy a hit és az emberi jóság képes „átvilágítani” a sötétségen.
Ez a történet azért különleges, mert nem egy püspökről, nem egy nagy építkezésről, hanem egy egyszerű emberről szól — és arról, hogy Pécs hitélete mindig a közösségben gyökerezett. A városban a hit nem csak templomokban, hanem hétköznapi emberek életében is jelen volt.
