Gyermáné Vass Ágnes számára a zene nem egyszerűen hivatás volt: átszőtte az egész életét, a pécsi gyerekkortól a világ koncerttermein át egészen a mai napig. Mesél arról, hogyan került a kezébe az első hegedű, milyen volt koncertmesterként hatvan emberrel együtt muzsikálni, és miért lett számára különösen emlékezetes egy szegedi koncert, amelynek szünetében egy egészen másfajta örömhírt kapott. Szóba kerül Dél-Korea, Amerika, Hongkong, Mozart koncertközönsége és az is, miért kell a zenésznek nemcsak technikailag, hanem emberileg is nyitottnak lennie. De az interjú egy pontján a zene mögül előbukkan valami sokkal személyesebb: azoknak az embereknek az emléke, akiktől már nem lehet megkérdezni azt, amit életükben elmulasztottunk.
Mesélne arról, hogyan találkozott először a hegedűvel, és mi ragadta meg benne annyira, hogy a zenét életpályájává tegye?
– Gyerekkoromban természetes volt, hogy mindenki járt valamilyen művészeti vagy sportfoglalkozásra: zeneiskolába, táncra, tornára vagy különféle szakkörökre. Én zongorázni szerettem volna, de mivel nem volt lehetőségünk hangszert vásárolni, az iskola a hegedűt ajánlotta. Gyerekként könnyen meggyőztek, és az intézmény kölcsönzött is számomra egy hangszert. A kezdeti időszak azonban korántsem volt könnyű: a hegedűn hosszú évek kitartó munkája kell ahhoz, hogy az ember valóban szép hangot tudjon előcsalni. Ez a fázis tanárnak és szülőnek egyaránt próbára teszi a türelmét, nem beszélve a tanulóról. Tudtam, hogy minden hangszer, akárcsak a sport, csak rendszeres gyakorlással hozza meg a gyümölcsét.
Pécs mindig fontos szerepet játszott az életében. Mit jelent Önnek ez a város, és milyen hatással volt a művészi pályájára?
– Ez a város számomra mindent jelent. A családom Egerből származik, édesapám munkája révén kerültünk Pécsre. Ő díszítőfestőként, illetve festőművészként dolgozott pécsi és Pécs környéki templomokban. Én már Pécsett születtem. Valahányszor visszatérek a városba, mindig azt a pillanatot várom, amikor feltűnik a TV-torony a távolban. Ilyenkor megdobban a szívem, és felerősödik bennem az az érzés, hogy ide tartozom. Bármerre jártam a világban, mindig az járt a fejemben, hogyan lehetne mindazt, amit látok, tapasztalok, valamilyen módon hazahozni Pécsre. Ez a helyhez kötődő kapcsolat adja számomra a boldogságot. Ma már egyedül élek itt, mégis minden jó dolog ehhez a városhoz kapcsolódik az életemben.
A Pannon Filharmonikusok és a Pécsi Szimfonikusok koncertmestereként hosszú időt töltött a színpadon. Melyik koncert vagy élmény maradt leginkább emlékezetes Önnek?
– Nem könnyű egyetlen élményt kiemelni, mert mindig az adott pillanat sodrása volt a legkedvesebb számomra. Rengeteg szép emléket őrzök, és az az igazság, hogy a zenekari munka jelentette az életemet. Számomra páratlan élmény hatvan emberrel együtt muzsikálni úgy, hogy egyszerre dobban a szívünk, és mindannyian értjük azt az embert, aki középen áll és irányít bennünket. Amikor együtt szólaltatunk meg egy művet, legyen az klasszikus remekmű vagy kortárs darab, az a mai napig csodának tűnik. Hiába töltöttem az egész életemet zenekarban, ez az élmény sosem veszített a szépségéből.
Szerencsére ma már egyre magasabb az alapképzettség, a muzsikusok felkészültsége, és ezzel együtt a szakmai elvárások is. Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen egy olyan rangú zenekarba, mint a Pannon Filharmonikusok, ma már minimum főiskolai végzettség szükséges, de sokan doktori tanulmányokat is folytatnak. Ez számomra rendkívül inspiráló. Garantálja a zenekar jövőjét, amely biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi anyagi helyzet ellenére minden nehézséget túl fog élni, hiszen elengedhetetlen értéket jelent városunk számára, és ezt a város vezetése is így látja.
Mégis van egy koncert, amely különösen mélyen megmaradt bennem. Szegeden Sarasate Zigeunerweisen című művének szólistájaként léptem fel, a szünet után pedig Rimszkij–Korszakov Seherezádéját játszottuk, amelyben a prímhegedűnek kiemelkedő szerepe van. A szünetben lehívtak a portára: telefonon közölték velem, hogy megszületett az egészséges fiú unokám. A hír teljesen váratlanul ért, és óriási boldogsággal töltött el. A kollégáim azonnal tréfálkozni kezdtek, „nagyi, nagyi”, én pedig örömmel mentem vissza a színpadra, ahol a szakmai és a személyes boldogság szinte összeolvadt. Az a koncert számomra igazi örömélménnyé vált.
Mit tart a legfontosabbnak, amikor fiatal zenészeket tanít, és van-e valamilyen módszere, ami mindig beválik?
– Számomra az a kiindulópont, hogy akivel foglalkozom, már rendelkezik bizonyos zenei alappal, tehát nem teljesen kezdő. Felnőtt hallgatóknál különösen fontos az emberi kapcsolat: szeretettel és nyitottsággal kell feléjük fordulni akkor is, ha ez elsőre nem talál viszonzásra. Ha azonban kialakul a bizalom, azon belül lehet igazán hatékonyan kezelni a művészi és technikai kihívásokat. Ahol nincs jó emberi kapcsolat, ott meggyőzni sem lehet senkit.
Hálás vagyok, mert mindig jó viszonyt ápolhattam mind a fiatalabb, mind a felnőtt növendékeimmel. Öt éven át dolgoztam Dél-Koreában, ahol a nyelvi nehézségek miatt kezdetben nem volt könnyű: az ő angoljukat én értettem nehezen, az én koreai próbálkozásaimat pedig ők. Idővel azonban belejöttem, és rengeteg értékes emberi élménnyel gazdagodtam. A koreai diákok rendkívül tehetségesek, és hihetetlenül gyorsan fejleszthetők, nagyon fogékonyak.
A tanítás azonban nem csupán a tudásszint vagy a tehetség függvénye. Bárkit meg lehet tanítani egy alapszintre, de a valódi előrehaladás nagyrészt a szorgalmon múlik. Hiába tehetséges valaki, ha nem teszi bele a szükséges munkát. Meggyőződésem, hogy a tehetség három összetevőn múlik: a kézen, a szíven és az agyon.
• Az agy adja a szorgalmat, a tudást, a rálátást.
• A kéz biztosítja a technikát.
• A szív, vagyis a lélek pedig a művészetet, azt a plusz kisugárzást, amely nélkül a játék csak tökéletesen működő gépezet lenne, valódi művészi tartalom nélkül.
Sok helyen koncertezett Európában, a Távol-Keleten és Amerikában. Van-e valami emlékezetes különbség a külföldi és a hazai zenei élet között?
– A világ különböző részein egészen eltérő nézőtéri szokásokkal találkoztam. Amerikában például gyakran már a mű közben tapsolnak, sőt ovációval reagálnak egy-egy hatásos részre, míg Európában fegyelmezetten végigüljük az előadást, akkor is, ha négy tételből áll, és csak az utolsó tétel után tör ki a taps. A távol-keleti közönség pedig egészen másfajta fegyelmezettséget képvisel: ott az egyenöltözet része a koncertlátogatás kultúrájának. Hongkongban, amikor kinéztem a nézőtérre, olyan érzésem volt, mintha egyetlen ember sokszorosát látnám: mindenki fekete kosztümben vagy öltönyben ült, egyforma nyakkendővel, teljes mozdulatlanságban. A koncert végén azonban felálltak, és olyan erővel tapsoltak, hogy szinte „szétverték a házat”.
A fegyelmezettség egyébként a magyar közönségben is mélyen gyökerezik. De természetesen nálunk sem maradhat el a végén a lelkes, hosszú vastaps. Érdekes feljegyzések tanúskodnak viszont arról, hogy Mozart idejében egészen másként éltek meg egy koncertet, mint ma. Amikor előadta vagy vezényelte műveit, a közönség gyakran evett-ivott, beszélgetett az asztaloknál, számunkra szinte elképzelhetetlen könnyedség jellemezte azt a korszakot. A fegyelmezett ülés, a kiöltözés és a ceremoniális viselkedés egyáltalán nem volt része a koncertkultúrának, hiszen a zene a mindennapok természetes részeként volt jelen. Valójában mi magunk szorítottuk be később a koncertélményt azok közé a keretek közé, amelyeket ma már magától értetődőnek tekintünk.
Hogyan hatott a zene az Ön életére, és milyen tanácsot adna azoknak, akik komolyan szeretnének zenésszé válni?
– Az életem minden pillanatát átszövi a zene. Bármit csinálok, belül mindig szól egy dallam, egy kedvenc motívum, mintha egy puzzle lennék, amelynek minden darabja zenéből áll. Imádtam ezt a hivatást, még akkor is, amikor soknak éreztem a munkát, mert a végén mindig ott volt az a különleges öröm, amikor minden a helyére került.
A fiataloknak azt szoktam mondani: nagy fába vágják a fejszéjüket, mert ez a pálya valóban „rámegy az életre”, a szó legpozitívabb értelmében. Kevés más gyakorlati tevékenység fér meg mellette, ugyanakkor óriási nyitottságot kíván a világra. Aki nem engedi be a zenéjébe az élet eseményeit, a szépségeket és a nehézségeket, a természet ajándékait, az embereket és a saját érzéseit, az nem tud igazán közvetíteni semmit. Ez a hivatás rendkívül összetett: nemcsak technikai tudást, hanem olvasottságot, tájékozottságot és érzékenységet is igényel. A zene akkor válik művészetté, ha mindez együtt van jelen benne.
Milyen szerepet lát a klasszikus zenének a mai Pécs közösségi életében, és miért fontos, hogy a fiatalok is találkozzanak vele?
– Óhatatlanul fogy az a réteg, amely rendszeresen komolyzenei koncertekre jár, ugyanakkor azok, akik kitartanak, annál elkötelezettebbek maradnak. Mindezek mellett az utóbbi időben mégis azt tapasztalom, hogy mintha elindult volna egy lassú, de bíztató fellendülés: az újabb generációból is egyre többen érdeklődnek a komolyzene iránt. Ez különösen örömteli, mert a koncerteken hosszú évek óta többnyire ugyanazokat az arcokat látom, akik évtizedeken át hűségesen elkísérték a zenekart.
Pécs rendkívül aktív szereplője a hazai zenei életnek, és folyamatosan fejlődik. Ebben jelentős szerepe van a Pannon Filharmonikusoknak, akik sokat tesznek azért, hogy minél szélesebb közönséget szólítsanak meg. Már a legfiatalabb korosztály számára is készítenek külön műsorokat, és az eseményekhez igazodva tematikus koncerteket is szerveznek, gondolok itt például a Valentin-napi vagy az újévi hangversenyekre, miközben új hagyományokat is igyekeznek teremteni.
Nemrég megalakult a Pécsi Zenéért és Zenészekért Egyesület is, ami szintén fontos lépés a fiatalok támogatása felé. Korábban már létezett hasonló kezdeményezés: a férjem emlékére létrehozott Gyermán Alapítvány, amely a zenészeket segítette lakhatási, tanulmányi, utazási és kurzusrészvételi támogatásokkal, ameddig az anyagi lehetőségek engedték.
Mindig örömmel tölt el, amikor fiatalokat látok a közönség soraiban. Úgy látom, a zene meghatározó szerepet játszik Pécs kulturális életében, és ez igaz minden műfajra, a komolyzenére éppúgy, mint a könnyűzenére.
Ha egy mondatban össze kellene foglalnia, mi az Ön üzenete a következő generációk számára a zenén keresztül, mi lenne az?
– Ez egy csodálatos foglalkozás, amit magunk miatt érdemes csinálni, és nem a díjakért, hanem a közönség öröméért. Ne sajnálják az időt arra, hogy kérdezzenek. Kérdezzenek másokat arról, hogyan gondolják, mit éreznek, hogyan éltek meg bizonyos helyzeteket. Amíg lehet, beszélgessenek a szüleikkel, a testvéreikkel, a barátaikkal.
Ami engem most, ebben az életkorban a leginkább bánt, és amit nehezen tudok megbocsátani magamnak, az az, hogy nem tettem fel a fontos kérdéseket. Nem kérdeztem meg édesapámat, hogyan is történt, hogyan került Egerből Pécsre, csak annyit tudok erről, amennyit hallottam. A férjemtől sem kérdeztem meg alapvető dolgokat. Mindig azt hittem, lesz még időnk beszélgetni. Mindig volt valami sürgős teendő, valami rohanás. A legfontosabb kérdések azonban elmaradtak, és ez most fáj.
Ugyanez igaz azokra a már eltávozott muzsikustársaimra is, akikkel nem beszélgettem eleget. A kollégákkal nemcsak zenéről lehet beszélgetni, hanem magáról az életről is. Ezért azt tanácsolom: járjanak mindig nyitott füllel, és fordítsanak figyelmet azokra az emberekre, akiktől tanulhatnak. A beszélgetés, az érdeklődés és a figyelem pótolhatatlan érték.
Fotó: Pécsi Polgári Szalon Egyesület
