„Ha valaki egy kicsit nemesebb lélekkel jön ki a templomból, már megérte” – vallja Budavári Attila, aki több mint három évtizede épít és ment meg orgonákat a világ különböző pontjain. A Tüke-díjas orgonaépítő mesterrel hagyományról és innovációról, szakmai megszállottságról, valamint azokról az áldozatokról beszélgettünk, amelyek egy életre szóló hivatás mögött húzódnak. Egy történet kitartásról, felelősségről és arról, hogyan válhat egy hangszer egyszerre mérnöki csodává és lelki emelkedéssé.
A Tüke-díj nemcsak szakmai, hanem közösségi visszajelzés is. Önnek mit jelent igazán ‘tükének’ lenni – és volt olyan pillanat, amikor ezt a felelősséget különösen erősen érezte?
– Bár 34 éve működünk Pécsen, még ma is gyakran találkozom olyan helyiekkel, akik meglepetéssel fedezik fel, hogy orgonaépítés zajlik a városban. Ez egyszerre jelzi, hogy a szakmánk kevéssé ismert, ugyanakkor azt is, hogy van benne valami különleges, ami újra és újra rácsodálkozást vált ki. A cégünk 1992 szeptemberében alakult, és azóta folyamatos növekedési kényszerben dolgozunk. A rendszerváltás utáni időszakban különösen erősen éreztem magamban egyfajta munkaadói felelősséget: legyen elég gép, elég munka, elég ember, legyen fűtés, legyenek megbízható körülmények. Ha több munkát vállaltunk, több emberre volt szükség — és ez a körforgás nemcsak a vállalkozásról szólt, hanem arról is, hogy pécsi embereknek adhattunk biztos megélhetést, sokszor olyanoknak, akiknek éppen nem volt más lehetőségük. Lehet, hogy a Tüke-díj odaítélésében ezt a közösségi szerepvállalást is felismerték. Számunkra mindenképpen hatalmas és megtisztelő elismerés, amely váratlanul ért bennünket. Nem mondom, hogy az elmúlt 34 évben nem voltak nehéz időszakok — voltak hullámok, amikor az ember elgondolkodik, hogy talán egyszerűbb lenne feladni. Ilyenkor azonban mindig előjött az a bizonyos „hűség”, az a belső tartás, ami végigkísérte a munkánkat. Úgy érzem, hogy ez a Tüke-díj kimondatlanul is ezt a kitartást, ezt a hivatástudatot ismeri el és támogatja
Angster József neve ma is fogalom. Ön inkább örökséget visz tovább, vagy új fejezetet ír? És honnan tudja, hogy mikor melyikre van szükség?
– Az Angster család kapcsán mindig rengeteg élmény és emlék tör fel bennem. Az egyik legfontosabb, hogy a 19. század végén, 20. század elején a Bécsben élő és dolgozó ükapámat Pécsre szerződtették. Ő idejött, itt telepedett le, és itt folytatta a munkáját. A család több tagja még Bécsben született, de már az Angster gyárban tanultak, dolgoztak. Összesen hat orgonaépítőről tudtunk a családban, mostanra pedig már egy hetedikről is, aki ugyan Pécsen született, de később Kölnben élt és ott dolgozott. Én magam 12 évesen döntöttem el, hogy orgonaépítő leszek, és 14 éves korom óta tartom a kapcsolatot az Angster családdal. Rengeteg történetet hallottam tőlük és a saját rokonaimtól is: az akkor már idősödő, harmadik generációs Angster József sokszor mesélt arról, milyen emlékei vannak a ükapámról és dédapámról. Ezek a személyes kapcsolódások számomra mind fontos kapcsok az Angster örökséghez. Ugyanakkor fontos kimondani: mi nem vagyunk az Angster cég jogutódai. A pécsi orgonaépítő hagyomány folytatói vagyunk — egy olyan hagyományé, amelynek meghatározó mérföldköve volt az Angster gyár a maga 3600 harmóniumával és 1300 orgonájával, amelyeket a történelmi Magyarország és a Kárpát‑medence templomaiba és intézményeibe építettek. A mi piacunk, megrendelőink és feladataink azonban már teljesen mások. Más történelmi, társadalmi és egyházi környezetben dolgozunk. Mégis, sok tekintetben mélyen hagyománytisztelők vagyunk. Amikor egy Angster orgonát restaurálunk vagy rekonstruálunk — akár úgy, hogy a hangszer fele eltűnt, vagy a bogár már megtette a magáét — akkor az Angster‑örökséghez nyúlunk vissza. Olyan munkamódszereket és anyagokat használunk, amelyekkel ők is dolgoztak. Például meleg enyvvel ragasztjuk a sérült sípokat, és ha pótolni kell valamit, akkor szilfát használunk, nem tölgyet — ahogyan ők tették volna. Ugyanakkor, ha ma új orgonát kérnek tőlünk, nem Angster‑hangzást akarunk másolni. Teljesen új, innovatív hangszereket építünk, mert a világ is továbblépett, és nekünk is új fejezeteket kell írni. Mégis, mindkét irány fontos: az új orgonák megalkotása és a hagyomány tisztelete. Hiszen az elődeink olyan orgonaépítő kultúrát teremtettek Pécsen, amelyhez ma is méltónak kell lennünk.
Az orgonaépítés egyszerre mérnöki precizitás és művészet. Ön inkább alkotónak vagy problémamegoldónak tartja magát – és mikor kellett utoljára a kettő között választania?
– Az elmúlt 34 évben gyakorlatilag negyedóránként kellett problémát megoldani — és ez soha nem volt másképp. A kezdetekkor minden munkafolyamatot én tanítottam be, majd amikor vidékre mentem dolgozni, folyamatosan csörgött a telefonom: kérdések, helyzetek, döntések sora. Volt egy időszak, amikor szinte mottóként ismételtem a kollégáknak: „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.” Később: „Nem beszélsz, küzdesz.” Aztán: „Oldd meg, felnőtt szüleid vannak.” Ezek kemény mondatok voltak, de az volt a célom, hogy önállóvá váljanak, hogy megtanuljanak dönteni, felelősséget vállalni. A növekedés mindig fájdalommal jár. Öten kezdtünk, aztán tízen lettünk, majd egy-másfél év múlva már húszan. Mindenkit meg kellett tanítani. Több műhely kellett, több fa, több gép, több munka. Ha sok volt az ember és a gép, még több munkát kellett vállalni. Ha több volt a munka, még több ember kellett. Közben építkezések, anyagbeszerzés, logisztika, egyetlen cégautó, miközben négy helyen kellett egyszerre dolgozni. Folyamatos problémamegoldás volt ez az egész. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy kaotikus tévésorozatban: egyetlen kameraállás, és jönnek-mennek a „sérültek”, mindenki kiabál, minden sürgős, minden azonnal kell. Ez a kívülről nyugodtnak tűnő, több száz éves szakma a valóságban sokszor felgyorsult, kaotikus őrületnek tűnt. Ilyen volt a 34 évünk: mindig volt valami, amit azonnal meg kellett oldani — idő nélkül, pénz nélkül, hely nélkül. De mindig megoldottuk. És ez egyben alkotás is. Sokszor mondtuk valamire: „Ezt nem lehet megcsinálni.” Aztán amikor mégis sikerült, az alkotás öröme jött: jó érzés volt látni, hogy felnőttünk a feladathoz. A „teher alatt nő a pálma” itt nagyon igaz: a mérnöki precizitás és a művészi érzékenység egyszerre kellett hozzá. A mérnöki rész azért fontos, mert egy orgonának szélsőséges körülmények között is megbízhatóan kell működnie: páratartalom-ingadozás, hőmérsékletváltozás, mindenre reagál. Ezért kellenek a századmilliméteres illesztések, a nem szoruló, de nem is lötyögő alkatrészek. Több ezer darabból áll egy hangszer, és mindez fából készül — ami sokkal érzékenyebb, mint a fém. Precíziós famunkát végzünk, tolómérővel, mérnöki pontossággal. A művészeti rész pedig ott kezdődik, amikor valaki belép egy templomba, és még mielőtt megszólalna az orgona, felnéz: lát-e valami szépet, harmonikusat, ami az enteriőr része, ami illeszkedik a térhez. Ez sem egyszerű feladat. Sok templom több száz év alatt épült, benne barokk, gótikus és modern elemekkel. Ilyenkor el kell dönteni, milyen stílusjegyhez igazodjon az orgona — még mielőtt egyetlen hang is megszólalna. Ez a kettő együtt adja a szakma lényegét: a mérnöki precizitást és az alkotás örömét. És ez kísért végig bennünket 34 éven át.
Egy orgona akár évszázadokra készül. Hogyan hoz ma olyan döntéseket, amelyekről tudja, hogy lehet, már nem is Ön fogja ‘ellenőrizni’ a következményeit?
– Egy egyszerű példa: sok régi hangszer túlzsúfolt, rosszul hozzáférhető konstrukció. Előfordul, hogy egy kétszáz évvel ezelőtti orgonaépítést az akkori igények „megerőszakoltak”: mindenképpen el kellett férnie valahol, valamilyen módon, és emiatt olyan szerkezet született, amelyhez ma szinte lehetetlen hozzáférni. Nem lehet kipakolni, nem lehet rendesen hangolni, se elölről, se hátulról nem fér hozzá az ember. Ezek a hangszerek gyakran elhanyagoltak, rossz állapotúak, és egy mai orgonaépítőnek is kínszenvedés beléjük mászni: görcsöt kap a kéz, lehetetlen testhelyzetekben kellene dolgozni, órákig egy lábon állni vagy hajolni. Egyszerűen rossz konstrukciók — az akkori kor kompromisszumai. Ezekből a hibákból tanulva ma már tudatosan olyan hangszereket építünk, amelyeknél az orgonaépítő is normálisan hozzáfér mindenhez. Olyan szerkezeteket tervezünk, ahol nem kap görcsöt a dereka vagy a nyaka annak, aki karbantartja. A szervizelhetőség ma már alapvető szempont. Reméljük, hogy száz év múlva nem fognak minket úgy szidni a hangolók, mint ahogy mi néha megemlékezünk a kétszáz évvel ezelőtti „szörnyűségekről”. A döntéseinkben azonban nemcsak a praktikum jelenik meg, hanem a hagyománytisztelet is. Nemcsak modern, innovatív, mai igényekre szabott orgonákat építünk, hanem időről időre olyan hangszereket is, amelyek egy régi korszak hangzását és esztétikáját hozzák vissza. Legutóbb például egy „vadonatúj négyszáz éves” orgonát készítettünk: egy reneszánsz hangszer rekonstrukcióját, amelynek eredetijét egy olasz kolléga restaurálta Padovában. Nem kaptunk meg minden adatot, sok mindent újra kellett gondolni, de a cél az volt, hogy egy 1600-as évekbeli reneszánsz orgona hangzását és karakterét hozzuk vissza. Más a hangolása, más a billentyűzete, más a hangképe — minden más, mint egy mai orgonán. Magyarországon ilyen hangszer gyakorlatilag nincs, hiszen a történelmi állomány a háborúkban elpusztult, vagy eleve nem volt olyan gazdag, mint Nyugat‑Európában. Most, 2024–25–26-ban mégis megszületett az igény egy ilyen hiánypótló hangszerre. Ugyanúgy, ahogy évekkel ezelőtt Zamárdiban egy francia barokk orgonát építettünk, amely hangzásában akár Franciaországban is megállná a helyét, vagy egy velencei orgonaépítő iskola stílusát idézi. Biztos vagyok benne, hogy ezek a hangszerek — akár koncerten, akár CD‑felvételen — képesek lesznek „odarepíteni” a hallgatót abba a francia barokk templomba vagy abba a reneszánsz itáliai közegbe. Ha valaki becsukja a szemét, szinte látni fogja maga előtt a gondolákat. Ezek a hangszerek évszázadokkal ezelőtti világokat idéznek meg, miközben most, frissen születnek meg. A mostani reneszánsz orgona a Veszprémi Ferences templomban kap helyet. Már a helyén áll, még a szentelés előtt vagyunk, de a hangszer optikailag is különleges: csavart sípok, teljesen más megjelenés, mint egy mai orgonáé. Biztos vagyok benne, hogy egészen más zenei élményt fog nyújtani — és azt is, hogy nem minden orgonista tud majd azonnal játszani rajta. Ehhez külön felkészülés, régi zenei tudás kell.
Volt olyan hangszer vagy projekt, amely nemcsak szakmailag, hanem személyesen is megváltoztatta? Mi történt ott valójában a háttérben?
– Az elmúlt 34 évben ezeket az élményeket nem nevezném negatívnak — inkább olyan helyzeteknek, amelyek után az ember csak annyit mond: „Ezen is túl vagyunk, és helytálltunk.” Nehézségek, hideg templomok, hónapokig tartó munka 100–500 kilométerre a családtól. Ami akkor szépnek és jónak tűnt, utólag néha veszteségként jelent meg. Máskor pedig épp fordítva: amit akkor óriási tehernek éltünk meg, ma már úgy látom, hogy ezek a kitartás és a helytállás legfontosabb pillanatai voltak. Emlékszem, amikor az első gyermekünk született: nyolc hónapot voltam távol, csak vasárnaponként jártam haza vidékről. A második gyermekünknél ez már „csak” hat hónap volt, aztán ahogy jöttek sorban a gyerekek, lassan javult a helyzet. De az első két gyermekünk kiskorára alig emlékszem. Akkor úgy gondoltam: a határidőt teljesíteni kell, a munka nem vár, a gyerek pedig „úgyis itt marad”. Mindig a munka került előre. Utólag ez az egyik olyan felismerés, ami megváltoztatta a gondolkodásomat — csak éppen már későn. Ez az idő nem hozható vissza. Közben rengeteget dolgoztunk külföldön: Kínában, az Egyesült Államokban, Finnországba, Svájcba alkatrészeket szállítottunk. A történelmi Magyarország területén is mindenhol: Kassán, Nagyváradon, Szabadkán. Restauráltunk, javítottunk, építettünk. Ez több százezer, talán millió kilométer, több ezer éjszaka idegen ágyban. Ha mindezt előre láttam volna, másként tettem volna — de akkor és ott nem így volt. Mégis, ezek a tapasztalatok formáltak bennünket azzá, akik ma vagyunk. A nehézségek, a távolság, a hideg templomok, a határidők, a kitartás — mind hozzátettek ahhoz, hogy ma így tudjunk dolgozni, gondolkodni és felelősséget vállalni.
A Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra Kft. egy hagyományokra építő szakmát képvisel. Hol húzza meg a határt a tradíció és az innováció között?
– Ahogy már említettem, amikor egy régi hangszert restaurálunk, nagyon ragaszkodnunk kell az eredetihez. Ha valami eltűnt, újra kell készíteni — de ugyanabból az anyagból, ugyanabban a méretben, és ugyanabban a stílusban, ahogyan az eredeti mester dolgozott. Ez sokszor nyomozómunkát jelent: a környéken található más orgonákból kell következtetni egy eltűnt templomi pad méretére, egy pedálklaviatúra vagy fasípok formájára vagy egy fém síp stílusára. Volt olyan hangszer, amelynek rekonstrukciójához három-négy különböző forrásból kellett összeraknunk, hogyan is nézhetett ki a mester megsemmisült orgonája. Ez a fajta munka a hagyománytisztelet legszebb formája. Az innováció viszont egészen más terep: ott kifejezetten jó, ha „elszáll az agyunk”. Erre több példát is tudok mondani. Az egyik Kassához közeli felvidéki magyar faluban történt, ahol egy Makovecz-tanítvány tervezte a templomot. A polgármester teljesen szabad kezet adott: „Olyan legyen az orgona, amilyet maguk jónak látnak.” Így született meg egy kifejezetten polgárpukkasztó, díjnyertes orgona, amelyet ha valakinek megmutatnék, elsőre talán nem is gondolná, hogy orgona. De ez nem baj — sőt, ez volt a cél. A turisták belépnek a templomba, a polgármester pedig csak annyit mond: „Nézzenek hátra, van orgonánk is.” Az emberek megfordulnak, és elhangzik az első reakció palócosan: „Hát áz bászárás.” A sípok úgy terülnek szét, mint egy hatalmas angyalszárny, függőleges és vízszintes vonalakkal, mintha az utolsó ítélet trombitája szólalna meg. Itt senki sem tett féket a fantáziánkra — és ez felszabadító volt. Hasonlóan különleges feladat volt, amikor Tajvanról kerestek meg bennünket: orgonát kellett építeni egy vasútállomásra. Elsőre furcsán hangzott, hiszen a buddhista kultúrában az orgona nem része a vallási életnek, sokan nem is ismerik a hangszert. De éppen ez volt a kihívás szépsége. Egy építész érkezett hozzánk, aki látott már orgonát, de nem igazán tudta, mi hogyan működik. Valami olyat akartak, ami megállítja az embereket, ami elgondolkodtat vagy egyszerűen csak gyönyörködtet. Így született meg egy teljesen modern, számítógép-vezérelt, digitális rendszerű, de hagyományos sípokkal működő hangszer. Fénytechnika, villogó fények, madárriasztó, hogy a napi 20–30 szerelvény mellett se költözzenek be a madarak. A hangszer úgy néz ki, mint egy hatalmas Sheng — egy kínai–tajvani népi hangszer —, játszik magától, de billentyűvel is megszólaltatható. Aranyszínűre festettük, földrengésbiztos szerkezetet kapott, és olyan elemeket is beépítettünk, amelyek szinte cirkuszi hangulatot idéznek. Az építész egyre lelkesebb lett, ahogy látta, hogy kreatívak vagyunk. „Lehetne még ezt is?” — kérdezte. „Persze, lépjünk tovább.” Így született meg egy olyan műalkotás, amelyre ő is, mi is rendkívül büszkék vagyunk. Díjat is kapott, és szerintem világszínvonalú lett. A „Csavard fel a szőnyeget”-től a Star Wars zenéig bármit le lehet rajta játszani, mellé állhat egy fuvolista vagy egy énekes, de ha kell, beállítják a menüben, hogy negyedóránként mozdonyfütty, félóránként harangszó szólaljon meg. Ez az orgona kilép a templom falai közül: nem egyházi zenét játszik, hanem világzenét, élményt, meglepetést ad a napi 50–60 ezer arra járónak. Ez az innováció lényege: kiszakadni a megszokásból, és valami teljesen újat létrehozni.
Mit lát ma a legnagyobb félreértésnek az orgonák és az orgonaépítés világával kapcsolatban a laikus közönség részéről?
– Számomra az egyik legfurcsább jelenség, hogy az emberek többségének valójában nagyon kevés fogalma van a sípos orgonáról. Sokszor úgy érkeznek hozzánk, mintha egy zongoraszalonba lépnének be: „Azt a barnát kérem… vagy inkább a feketét.” Csakhogy az orgona nem ilyen. Nincs raktáron, nem lehet „levenni a polcról”. Egy templomi orgonát egyedileg kell megtervezni: statikailag egyeztetni kell, hiszen több tonnát is nyomhat; biztosítani kell a levegőt, a háromfázisú áramot; hónapokig tart a hangolás; és több tízezer munkaórát igényel. Ilyenkor döbbennek rá sokan, hogy az orgona nem „a raktárból jön”, és főleg nem lehet belőle hármat kérni egyszerre. Ha ma megrendelik, jó eséllyel két év múlva kapják meg — mert addig más munkáink vannak. Ez a félreértés sokszor akkor válik igazán problémává, amikor valaki későn szól, de ragaszkodik egy közeli elszámolási határidőhöz. Ilyenkor egyszerűen nem tudunk soron kívül orgonát építeni anélkül, hogy más megrendelők munkáját ne veszélyeztetnénk. A másik nagy félreértés, hogy az emberek ugyanazzal a szóval illetik a tradicionális sípos orgonát és a digitális, hangszórókkal működő hangszert. Mindkettőt „orgonának” hívják, pedig a kettő között ég és föld a különbség. A sípos orgona több száz, sőt több ezer éves hagyomány része: 50, 100 vagy akár 200 millió forint is lehet az értéke, tele van drága, természetes anyagokkal — rézzel, ónnal, ólommal, bőrrel, tölgyfával, csonttal — és minden egyes darabja egyedi alkotás. Egyetlen példány készül belőle, tisztelettel, alázattal, kézműves precizitással. Ezzel szemben a digitális hangszer lehet, hogy műanyag fröccsöntött házban van, tele hangszóróval, sorozatgyártásban készül, és több száz darabot adnak el belőle. Mégis ugyanazt a nevet kapja: „orgona”. Így fordulhat elő, hogy valaki összehasonlítja a mi ötvenmilliós hangszerünket egy négymilliós digitális eszközzel — miközben a kettő művészi értéke között akár negyvenszeres vagy kétszázszoros különbség is lehet. Számomra ez a legnagyobb félreértés: az egyik egy ipari termék, mint egy csapágy vagy egy műanyag alkatrész; a másik pedig egy egyedileg megalkotott, élő hangszer, amelyben több száz év hagyománya, mesterségbeli tudása és anyagkultúrája találkozik. Az egyik valójában nem is orgona — csak annak nevezik. A másik viszont az: az igazi orgona.
Egy templom vagy koncerttér orgonája mennyire ‘lenyomata’ annak a közösségnek, amelynek készül? Tudatosan építenek bele ilyen karaktert?
– Az orgonaépítés egyik legnehezebb része számomra az, hogy rengeteg, egymásnak sokszor ellentmondó elvárás között kell megtalálni az egyensúlyt. Van egy kedves, sokatmondó kép is a falon: egy orgonaépítő áll a templom karzatán, és hét-nyolc ember rángatja minden irányból — a bajszát, a sapkáját, a kabátját. A pap azt mondja: „Ne takarja el a rózsaablakot.” A zenészek közül az egyik barokk hangzást akar, a másik romantikust. A statikus figyelmeztet: „Nem lehet tíz tonna, nem bírja el a födém.” A pénztárnok pedig hozzáteszi: „De olcsó legyen ám.” Ilyenkor az orgonaépítő sokszor nem azt a hangszert készíti, amit szakmailag ideálisnak tartana, hanem azt, amit a különböző „zenei vagy építészeti diktátorok” kikényszerítenek. Volt olyan templom, ahol a tervező megálmodott valamit, de nem volt rá pénz, nem volt hely, és valójában senki sem azt szerette volna, amit végül mégis meg kellett valósítani. Máskor pedig egyszerűen kijelentették: „Ide nem lehet orgonát építeni — vagy olyan lesz, amilyet mi akarunk.” Ezek a helyzetek nagyon erősen befolyásolják a munkát. Ott, ahol nyitottak arra, hogy mi valóban értünk a hangszerhez, és bíznak bennünk, ott elengedik a kezünket. Nem akarunk „katolikusabbak lenni a pápánál”, nem akarjuk jobban tudni, mint ők, hogy mi illik a templomukba — de jó, ha meghallgatják a szakmai érveket. Van azonban, ahol mindenáron jobban akarnak érteni hozzá, és ez komoly konfliktusokhoz vezet. Volt már olyan, hogy a harmadik tárgyalás után azt kellett mondanom: „Elnézést, de szerintem nem fogunk tudni együtt dolgozni.” Amikor megkérdezték, miért, azt kellett válaszolnom: „Már most annyira meg vagyunk kötve, annyira el vagyunk lehetetlenítve, hogy nem tudunk olyan hangszert készíteni, amilyet szakmailag kellene. Önök pedig olyat követelnek, ami szerintünk nem idevaló. Ha úgy érzik, jobban értenek hozzá, keressenek mást, aki ezt megcsinálja.” És volt, hogy később visszajöttek: „Rendben, kezdjük újra.” Ez egy nehéz terep. Ahogy az ember megmondja, milyen autót szeretne — milyen színnel, milyen futóművel —, sokan azt gondolják, hogy az orgonánál is minden opció szabadon variálható. Csakhogy ez egy sokkal összetettebb, érzékenyebb, művészibb és mérnökibb feladat. Nem minden kérés teljesíthető, és nem minden elképzelés szolgálja a hangszer vagy a templom érdekeit. Az orgonaépítésben a legnagyobb kihívás sokszor nem maga a hangszer — hanem az, hogy a sokféle elvárás között megmaradjon a szakmai integritás.
A mai fiatalok számára mennyire vonzó ez a szakma? Mitől marad valaki hosszú távon orgonaépítő, nem csak ‘kipróbáló’?
– Az orgonaépítés nem tartozik a „vonzó” szakmák közé — és ennek egyik legfőbb oka az, hogy rengeteget kell utazni. Sokszor hetekre, hónapokra kell elmenni vidékre vagy külföldre dolgozni. Volt, hogy 4–6–7 hetet töltöttünk Portugáliában, többször ugyanennyit Kínában. Ilyenkor nem lehet hazaugrani hétvégére. Lengyelország,— bárhová megyünk, minimum kéthetes ciklusokban dolgozunk. Ez sok fiatalnak már nem fér bele: ők itthon szeretnének lenni, a barátaikkal, a hobbijaikkal, a megszokott életükkel. Régen ez teljesen más volt. Egy idős orgonaépítő mesélte, aki később barátom lett, hogy az 1950-es években Angster gyárba ment tanulónak szeptemberben, és karácsonyra ért haza. Faluról falura jártak, egyik helyről a másikra, és nem érte meg hazautazni. Akkor ez természetes volt: ha orgonaépítő lettél, az utazás a szakma része volt. Ma viszont sokan úgy szeretnének orgonaépítők lenni, hogy ne kelljen vidékre menni — ami érthető, de a valóságtól messze áll. Ez visszatartja a fiatalokat. Pedig milyen jó lenne, ha mindent helyben lehetne gyártani, és nem kellene ennyit utazni — de ez a szakma nem ilyen. Az elmúlt évtizedekben rengeteg asztalos és tanuló fordult meg nálunk: több mint kétszáz. Harminc évig folyamatosan képeztünk szakembereket, de három éve már egyetlen tanulónk sincs. Régen évente 8–10 asztalos tanuló jött a helyi szakmunkásképzőből, két évfolyamon akár 15–16 fő is. Három-öt évente akadt egy orgonaépítő tanuló is. Volt, aki eljutott a vizsgáig, de utána egy napot sem dolgozott a szakmában. Volt, aki már 1–2 hónap után azt mondta: „Ez nekem túl hajtós. Egész nap koncentrálni kell, fizikailag is nehéz, fárasztó. Nem nekem való.” Ami igazán fájdalmas, amikor valaki tehetséges, ügyes, jó szakmunkásvizsgát tesz — és mégis abbahagyja. Mert nehéz, mert nem elég jövedelmező, mert túl sok áldozatot kíván. Persze vannak kivételek: az elmúlt 30 évben legalább tíz tanulónk itt maradt dolgozni. Az első és a második tanulónk például 33 éve velünk van. De a mostanában végzettek többsége inkább kipróbálta, majd továbbállt valami könnyebb, jobban fizető szakma felé. És így lassan eltűnik a gyakorlat, a tudás, az ügyes kezek. Ez az egyik legnagyobb veszély, amivel a szakma ma szembenéz.
Ha egyszer egy laikus belép egy térbe, ahol az Önök orgonája szól, mi az az érzés vagy gondolat, amit leginkább szeretne kiváltani belőle?
– Az orgonával kapcsolatban az egyik legelső élmény mindig a wow‑érzés. Amikor a hangszer még meg sem szólal, csak látni lehet a formáját, a színeit, a ritmusát. A legtöbb ember ilyenkor csak azt a 20–30, esetleg 80–100 sípot látja, amelyek a homlokzaton láthatók. Nem is gondolnák, hogy mögöttük akár több ezer síp rejtőzik. Az esztergomi bazilikában például nagyjából száz síp látható kívülről — de mögöttük közel kilencezer síp van. A legnagyobbak öt méteres faóriások, a legkisebbek pedig kötőtű vagy ceruza vastagságúak. A pécsi székesegyház orgonájában 6100 síp van, más közepes hangszerekben 2-3000 fölötti darabszám. De még egy kisebb orgonában is 400–500 síp található, amit a látogató soha nem lát. Amikor egy orgonát szétszedünk, és valaki először belenéz, akkor jön az igazi döbbenet: „Ezt nem is gondoltam volna.” A másik nagy élmény pedig az, amikor a hangszer megszólal. Ilyenkor azt kívánom mindenkinek, hogy átélje azt a libabőrös, szinte szellemi megtisztulást, amit egy igazán szép orgonazene adni tud. Ez azonban nem csak a hangszer érdeme. Ehhez kell a hallgató lelkiállapota is: hogy nyitott legyen, hogy jó napja legyen, hogy be tudja fogadni a zenét. És kell egy muzsikus is, aki elvarázsolja a közönséget: a tudásával, a stílusával, a regisztrációval, az improvizációval. Ezért nem igaz az a leegyszerűsítés, hogy ha jó a koncert, akkor „bravó, orgonaépítő”, ha pedig rossz, akkor a zenész hibája. Egy igazán katartikus orgonaélményhez nagyon sok mindennek együtt kell állnia: a szép hangszernek, a jó akusztikának, a felkészült előadónak, és a befogadó közönség lelki nyitottságának. Ugyanaz a zene egy rossz lelkiállapotban akár kellemetlen is lehet — máskor pedig felemel, megtisztít, megérint. Az orgona egyszerre mérnöki csoda és lelki élmény. A látvány lenyűgöz, a hangzás megérint — de a valódi varázslat akkor születik meg, amikor minden szereplő egyszerre „jelen van”. Ahogy korábban is mondtam: azt kívánjuk, hogy egy orgona úgy működjön, mint egy lift. Ha valaki belép a templomba, emelje fel – akár az ég felé, akár csak önmagán belül egy magasabb pontra. Nem is biztos, hogy meg tudja fogalmazni, mi történt vele. Lehet, hogy csak jól esett neki az a pár perc. Lehet, hogy nem tudott imádkozni, nem tudta szavakba önteni, mi bántja. De a zene – az a hallott, átélt zene – mégis valamit megmozdított benne. Ha egy ember egy kicsit nemesebb lélekkel jön ki a templomból, mint ahogyan bement, akkor az orgona már elérte a célját.
