Ákli Krisztián fél éve vette át a pécsi Harmadik Színház művészeti vezetését, és az első időszak legfontosabb tanulságait most először foglalja össze. Az interjúban a független színházi működés kihívásairól, a fiatal alkotók helyzetéről és a kultúra finanszírozásának realitásairól is beszél. Szerinte ma már a művészeti döntéseket ugyanúgy alakítják a gazdasági és logisztikai szempontok, mint az alkotói elképzelések. A Harmadik Színház jövőjéről, a pécsi tehetségekről és a következő évek terveiről is őszintén mesél.
A pécsi Harmadik Színház hosszú ideje keresi a helyét. Te mit akarsz benne gyökeresen megváltoztatni, és mi az, amihez nem nyúlnál?
– A legnagyobb változás jelenleg elsősorban menedzsment-jellegű, nem pedig művészeti koncepcióhoz kötődő. Az előttünk álló feladat az, hogy azt a forprofit szemléletet, amely eddig az Oberon Társulatnál vagy a Moravetz Produkciónál jól működött, miként tudjuk adaptálni erre a térre és az itt rendelkezésre álló lehetőségekre. Magyarországon nem gyakori modell – főleg vidéken – , hogy valaki vállalkozóként működtet színházat, ezért kevés bevált recept vagy követhető példa áll rendelkezésünkre. Nekünk kell megtalálnunk, hogyan fordítható át az a működésmód, amely épület nélkül is életképes volt, egy olyan struktúrába, ahol már rezsivel, állandó munkatársakkal és folyamatos üzemeltetéssel is számolni kell. Mostanra túl vagyunk az első féléven, amely rengeteg tapasztalatot és tanulási lehetőséget hozott. Úgy érzem, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy átlássam ennek a működésnek a valódi természetét. Amikor az ember először vág bele egy ilyen feladatba, mindig elhangzik a mondás: „a puding próbája az evés”. Én inkább úgy fogalmazok a kollégáimnak: amikor végigcsináltuk, akkor fogjuk pontosan tudni, hogyan kellett volna. Vannak területek, amelyekhez nem szívesen nyúlnék, mégis szükségszerű, hogy közben folyamatosan alkalmazkodjunk. A célom továbbra is az, hogy a Harmadik Színház alapítói szándékának megfelelő, értékes művészeti produkciók szülessenek. Ez azonban első körben menedzsmentkérdés is, hiszen rögtön felmerül a „miből” kérdése. Emellett fontos számunkra az amatőr és diákszínjátszó közösségek támogatása és befogadása. Május 12-én tartottunk egy tájékoztatót, ahol bemutattuk a ősszel induló befogadó-színházi projektünket – a Harmadik Befogadó Program-ot. Nagy örömünkre a regionális diákszínjátszó találkozó már meg is valósult az épületben, és további amatőr művészeti eseményeknek is otthont adunk a közeljövőben. Bizonyos értelemben ezek az „újítások” valójában visszatérést jelentenek a gyökerekhez, miközben próbálunk a közművelődési, művészeti és szórakoztató pilléreken nyugvó színházi modellt felépíteni, amely egyszerre szolgálja a közösséget és a művészi értéket.
Az Oberon Társulat független közegből érkezett. Mennyire lehet ezt a szabadságot megtartani egy intézményesebb struktúrában?
– Az idei félév tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy hosszú távon el kellene indulnunk egy állandó társulat kialakítása felé. Fontos hangsúlyozni a „kell” és a „kellene” közötti különbséget, mert a gazdasági környezet jelenleg mindent meghatároz. Sokszor tapasztaltam, hogy több előadást is játszhatnánk, ha a színészeink rendelkezésre állnának. Ám mivel többen más színházaknál vannak alkalmazásban, egyetemi tanulmányokat folytatnak vagy vendégművészként járják az országot, gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy lenne lehetőség előadásra, de egyszerűen nincs ráérő művész. Ez számomra most az egyik legfontosabb tanulság: valamilyen módon el kell mozdulnunk az állandóság irányába. Ez azonban azonnal magával hozza a gazdasági kérdést is: ha állandó társulatot szeretnénk, akkor munkahelyeket kell teremteni, amelyek biztosítanak valamiféle alapjövedelmet a résztvevők számára. Ezzel párhuzamosan számomra személyesen is változik a helyzet. A logisztika sokszor felülírja a művészeti preferenciákat. Jó példa erre a Bertók-díjátadóhoz készült Miközben című versszínházi akciónk. A produkciót három színészre építettem, és nem a művészeti koncepció részletes ismertetésével kezdtem, hanem a konkrétumokkal: „December 5-én 18 órakor van az esemény, a nyilvános főpróba 14 órakor. Ráérsz?” A többit majd kitaláljuk — de ha a végén nem ér rá valaki, akkor hiába minden koncepció. Mindezek ellenére továbbra is az a célom, hogy a Harmadik Színház alapítói szándékának megfelelő, értékes művészeti produkciók szülessenek. Ehhez azonban stabilabb működésre, kiszámíthatóbb személyi struktúrára és hosszabb távú tervezhetőségre van szükség.
Sok előadásotok interaktív vagy vitaszínházi jellegű. Ez művészi hitvallás, vagy inkább reakció arra, hogy a közönséget ma már nehezebb „megszólítani”?
– A vitaszínház egy rendkívül újszerű forma, és azt tapasztalom, hogy a közönség részéről egyre erősebb az igény arra, hogy ne csupán nézőként, hanem résztvevőként legyen jelen. Számomra ez a forma könnyen adaptálható a legtöbb témához, talán azért, mert elsődlegesen drámatanárként tekintek magamra: ebből a szemléletből fakad, hogy mindig az a kérdés, miként tudjuk helyzetbe hozni a résztvevőt — eredetileg a diákot — egy adott téma vagy problémakör kapcsán. A vitaszínház felnőtt közönség elé vitele ebből a szempontból formabontó vállalás. Biztos vagyok benne, hogy nem mi találtuk fel a spanyol viaszt, de mégis ritka, hogy ezt a módszert felnőttekkel próbálja ki valaki. Készítettünk már párkapcsolati tematikájú vitaszínházat például Valentin-napra, és néhány évvel ezelőtt az önkormányzati választások előtt közéleti fókuszú előadást is, de cégeknek is játszunk csapatépítő tréningként. Ezek mind azt mutatják, hogy a forma működik, és a visszajelzések eddig rendkívül pozitívak. A vitaszínház egyúttal új helyzetet is teremt: lehetőséget ad arra, hogy a közönség megismerje azokat a játszókat, akiket esetleg még soha nem látott az Oberon Társulat előadásaiban. Bízunk benne, hogy aki részt vesz egy ilyen alkalmon, később kíváncsi lesz arra is, kik játszanak például a Rómeó és Júliában, a Bündeltanzban vagy a Jó szerencsét! című előadásainkban. Természetesen a gazdaságosság is fontos szempont. Egy négy jelenetből és négy kérdésből álló, mély témákat boncolgató vitaszínházi est létrehozása egészen más jellegű feladat, mint egy kétfelvonásos dráma megvalósítása. Ugyanakkor ez a forma rugalmas, költséghatékony és közösségépítő — ezért is kap kiemelt szerepet a repertoárunkban.
Pécsen gyakran felmerül, hogy a fiatalok elmennek, és nehéz őket visszacsábítani kulturális térbe. A színház ebben szerinted tényleg tud bármit tenni, vagy ez illúzió?
– Pécsről elképesztő mennyiségű tehetséges színházi ember kerül ki. Nem tudom összevetni más városokkal — nem azért, mert ott kevesebb lenne a tehetség, hanem mert nincs rálátásom Szeged, Győr vagy más régiók kulturális áramlására. De ha arra gondolunk, hogy csak a közelmúltból mondjuk Cseri Hanna, Vilmos Noémi, Kelemen Kristóf, Fejes Szabolcs, Martos Hanga, László Rebeka és még sokan mások innen indultak el, akkor látszik, milyen erős bázisa van a városnak. Nagyon szeretném, ha a most felnövekvő generációt helyzetbe tudnánk hozni. Úgy látom, ebben a Pécsi Nemzeti Színház is egyre aktívabb: jövőre például az egyik színésznőnk társulati tag lesz náluk. Hiszek abban, hogy létre lehet hozni egy olyan teret, ahol ezek a fiatalok becsatornázódnak a régió kulturális életébe. Ha viszont realistán válaszolok — és nem politikusként —, akkor azt kell mondanom, hogy jelenleg ezek a lehetőségek projektalapúak. A feladat most az, hogy kitaláljuk, miként lehet ebből hosszú távon valami állandót építeni, amiből később mi, idősebbek is profitálhatunk. Mindig azt mondom: a fiatal közelebb van a korszellemhez. Érzékenyebben reagál, frissebben gondolkodik. Az utolsó általam tanított művészetis osztály — 2022-ben érettségiztek— például rengeteg tehetséget adott: sokan lettek/lesznek dramaturgok, filmesek, rendezők, színészek, drámatanárok. Biztos vagyok benne, hogy ha elmennek és később visszatérnek, olyan új impulzusokat hoznak, amelyek számomra alkotóként is inspirálóak. Tanárként — és félig-meddig „apukaként” — pedig ott van bennem a felelősség: ha már ezeket a gyerekeket én lökdösöm a pálya felé, akkor kötelességem valamilyen helyzetet, lehetőséget is teremteni számukra. Ez a generáció ugyanis nemcsak tehetséges, hanem hordozza azt a friss energiát, amelyből a város színházi élete hosszú távon is építkezhet.
Művészeti vezetőként mennyire kell kompromisszumokat kötnöd a saját rendezői ízléseddel szemben?
– A jövő szempontjából az első félév leginkább arról szólt, hogy behoztuk az épületbe mindazt, amink volt, és megpróbáltuk ezekkel működtetni az üzemet. Azt tapasztalom, hogy amint valami intézményesül, a művészetet egyre inkább a logisztika kezdi meghatározni. Ez persze nem új felismerés számomra, de most vált igazán kézzelfoghatóvá. Érdekes kérdés, hogy ehhez milyen a viszonyom. Nem érzem úgy, hogy kontrollálva lennék attól, hogy kevés az idő vagy kevés a pénz. Inkább mindig azon gondolkodom, mi a legésszerűbb megoldás. Már nem úgy tekintek a helyzetre, hogy „sérül a művészetem”, mert producerként is kell gondolkodnom. A folyamat annyira komplexszé vált, hogy egyszerűen nem lehet különválasztani a pénzügyi és a művészeti szempontokat: a kettő együtt alakítja a végeredményt. Jó példa erre a Rómeó és Júlia előadásunk. Rájöttem, hogy négy volt diákom — köztük olyanok, akik drámatanárnak tanulnak vagy a Színművészetin vannak — Budapesten él, és szívesen dolgoznának velünk. De sem időm, sem keretünk nem volt arra, hogy én utazgassak, vagy hogy az Oberon Társulat egy nagy költségvetésű produkciót hozzon létre. Viszont ismertem Balla Ricsit, aki Győrben a Rév Színházi Nevelési Társulatot vezeti, és hasonló szemlélettel dolgozik, mint mi. Így hívtam be őt rendezőnek: Győrből Budapestre utazni nem nagy távolság, és a közös gondolkodás is adott volt. A kérdés az volt, hogyan lehet egy osztálytermi közegre szabott, középiskolásokat célzó Rómeó és Júlia úgy létrehozni, hogy logisztikailag és művészileg is koherens maradjon. A szakmai visszajelzés végül megerősített: a balassagyarmati Madách Irodalmi Színházi Napokon ez lett a legjobb előadás, és bekerült az ASSITEJ Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé versenyprogramjába is. Ez számomra azt bizonyítja, hogy ma már csak komplexen lehet gondolkodni. A jövő évi előadások kapcsán is azt érzem, hogy nem tudok kizárólag művészeti vagy kizárólag logisztikai szempontból tervezni. Ha valaki most azt mondaná: „Krisztián, itt van 50 millió forint, csinálj, amit akarsz, azokkal, akikkel akarsz”, valószínűleg zavarba jönnék. Elég régóta nem csak az jár a fejemben, hogy „mit szeretnék művészileg”, hanem az is, hogy „hogyan lesz ebből fenntartható, hosszú távú, akár forprofit működés”. A művészet és a menedzsment ma már nem két külön világ. Egyetlen rendszer, amelyben minden döntés egyszerre esztétikai, gazdasági és működésbeli kérdés is.
Volt olyan döntésed eddig a színházban, amit szakmailag vállalsz, de tudod, hogy megosztó lesz?
– Szerintem már önmagában megosztó állítás, hogy egy művész-színházi és egy bulvárszínházi profil egymás mellett is megfér. Az első félév azonban még arról szólt, hogy egyszerűen behoztuk az épületbe mindazt, amink volt, és működtettük azt, ami már létezett. Ebben a szakaszban még nem kerültek elő olyan éles helyzetek vagy sarkos kérdések, amelyek valódi állásfoglalásra kényszerítettek volna bennünket. Megosztó lehet, hogy a vezetőséggel közösen továbbra is azt valljuk: a színpad „középen van”. Ez nem politikai semlegesség, hanem művészeti pozíció. Azt jelenti, hogy bár a színház ellenzéki múfaj, a történeteket nem ideológiai alapon, hanem az ember morális, etikai, társadalmi viszonyai vagy történelmi vonatkozásai alapján közelítjük meg.
Drámatanárként is dolgozol. Mit látsz a mai fiatalokon: nyitottabbak a színházra, vagy inkább távolodnak tőle?
– Az elmúlt években egyértelmű változást látok a gyerekanyagban, és erről sokat beszélgetek a kollégáimmal is. Nem tudom, mennyiben függ ez össze azzal, hogy én is idősebb lettem, de azt tapasztalom, hogy a mostani csoportjaim „jó gyerekek”. Korábban is jellemző volt, hogy a csoportjaim szorgalmasak, „melósak” voltak, de most különösen erős bennük a tenni akarás és a fegyelem. Azt érzékelem, hogy minden csoportomban jelen van egy nagyon erős tehetségfaktor és egy nagyon erős szándék a munkára — és ez felelősséget rak rám. Ha csak a mostani színjátszó csoportjaimat nézem, akik épp búcsúznak: a Janus Egyetemi Színházban két diákszínjátszó csoportom is működik, és már most többen bemutatkoztak az egyetemisták köztt, de a Pécsi Nemzetiben is. Van, aki a Színművészetire jár, van, aki épp a másodrostára készül, van aki drámatanárként képzeli el a jövőjét. A csoportok indulásakor a város kilenc különböző középiskolájából jöttek össze a gyerekek, így lettünk huszonöten — ez önmagában is gyönyörű dolog. De ami ennél is fontosabb: nem csak együtt akarnak lenni, hanem színházat akarnak csinálni. A mi feladatunk az, hogy megteremtsük számukra azt a lehetőséget, hogy ezt valóban megtehessék — és ne úgy, ahogy mi gondoljuk, hanem úgy, ahogy ők. Ne a mi akaratunk végrehajtói legyenek, hanem a saját generációjuk hangját hozzák be. Ahogy korábban mondtam: közelebb állnak a korszellemhez, érzékenyebben reagálnak a világra, és olyan impulzusokat tudnak adni, amelyekből valódi, fiataloknak szóló színházi előadások születhetnek. És még valami: bárki, aki elmegy egy diákszínjátszó előadásra — különösen itt Pécsen, ahol ez a kulturális szféra rendkívül erős — azt fogja érezni, hogy van remény. Nem azt, hogy „ezek a gyerekek már…” és jönnek a sztereotípiák, hanem azt, hogy van mondanivaló, van szándék, és van munka, amit bele tudnak tenni. A létszámok, a minőség, az elhivatottság mind azt mutatja, hogy ez a generáció igenis hordoz valamit, amire érdemes építeni.
Ha három év múlva visszanézünk, miből lehet majd egyértelműen megmondani, hogy sikeres volt a munkád a Harmadik Színház élén?
– Mindig a gazdasági oldal felől kezdem a gondolkodást. Egy vállalkozás esetében a minőségbiztosítás első kérdése az, hogy egyáltalán létezni fog‑e három év múlva. Ha a Harmadik Színház három év múlva is működik, az már önmagában siker. A fejemben úgy építettem fel a struktúrát, hogy az első félév legyen a „vadromantikus” időszak: öntsük össze, amink van, és nézzük meg, mi történik. A következő év már egy lépés az idealizált működés felé. Általában öt éves ciklusokban gondolkodom — vagyis három év múlva érünk a ciklus közepére. Ha addigra helyzetbe tudtuk hozni a fiatalokat, és helyzetbe tudtuk hozni azokat, akik az elmúlt 10–15–20 évben rengeteget tettek a Harmadik Színházért, és még mindig létezünk, akkor ez egy sikeres időszaknak mondható. A siker persze sokféleképpen értelmezhető. A színházban egy előadás után bármit el lehet mesélni így is, úgy is — de a lényeg az, hogy létrejött‑e valami, ami megáll a saját lábán. Én abban bízom, hogy sikerül olyan helyzetet teremteni, ahol a Harmadik Színház eredeti alapítói szándéka — a professzionális és alternatív/amatőr művészet egymásba játszása — valóban megvalósul. Közben biztos lesznek rossz próbálkozások, zsákutcák, de ha ezeket tanulási folyamatként kezeljük, akkor ezek is a fejlődés részei. Őszintén szólva még óvatos vagyok — nem azért, mert bizonytalan lennék, hanem mert ez az első félév rengeteg meglepően pozitív tapasztalatot hozott. Például nem tudtam, hogy az Oberon‑előadások érdekelnek‑e bárkit. A Bündeltanz most játszotta az 50. előadását. Azt hittem, Pécsen és környékén már mindenki látta, aki akarta. Ehhez képest mindhárom alkalommal, amikor a Harmadikban játszottunk a kisterembe már nem fértek be a nézők, át kellett tenni a nagyterembe, és ott is le kellett zárni a jegyvásárlást. A Jó szerencsét! is két teltházas előadással indított, közel járunk a 20. előadáshoz. Ha minden jól alakul, Rómeó és Júliánk 18 előadással zárja első évadját. Ez az első félév számomra arról szólt, hogy egyáltalán érdekel‑e bárkit, amit csinálunk. Most, hogy azt látom: igen, most lehet elkezdeni olyan helyzeteket teremteni, amelyek ehhez az intézményhez, ehhez a múlthoz és ezekhez a körülményekhez illeszkednek. A puding próbája valójában most következik.
