A világ ma tele van szorongással, zajjal és egymás mellett elbeszélő emberekkel — miközben egyre többen érzik, hogy egyedül már nem tudják tovább cipelni a terheiket. Forrai Tamás szerint éppen ezért aktuálisabb a pünkösd üzenete, mint valaha: nemcsak hitről szól, hanem arról a belső erőről és reményről is, amely képes újra kapcsolatot teremteni ember és ember között. A jezsuita atya a Szentlélekről, a félelemről, a megosztottságról és a valódi megújulás lehetőségéről beszélt nekünk.
Sokan csak egy hosszú hétvégét látnak pünkösdben. Mi az az üzenet, amit szerinted ma a leginkább újra kellene felfedeznünk benne?
Számomra a Pünkösd annak a tapasztalata, hogy Isten ma is meg akar ajándékozni. Engem, téged, mindenkit. Olyan sokszor szeretném magam is egyedül „megoldani” a feladataimat, meggyógyítani a sebeket. Amikor belátom saját korlátaimat, és ezeket bizalommal, reménnyel rábízom Istenre, akkor tudom megtapasztalni a Lélek azon ajándékait, amelyeket ekkor ünneplünk.
A Szentlélekről sokszor nehezebb beszélni, mint az Atyáról vagy Jézusról. Te hogyan magyaráznád el egy mai embernek, ki vagy mi a Szentlélek?
A Szentlélek számomra Jézus vigasztaló és éltető jelenléte. Az a bennünk lévő isteni szikra, amely minden ember szívében el van rejtve. Az a belső erő, amely képessé tesz arra, hogy az életünkben és a közösségeinkben bátran és hitelesen megéljük az Evangéliumot. Talán az írható le legjobban, ahogyan a Lélek képes formálni minket. Olyan a hatása, mint egy belső iránytűnek, amely segít eligazodni a hétköznapokban. Ő az annyira szükséges párbeszéd és egység forrása, ahol lehetségessé válik a valódi meghallgatás, megértés és aztán a megbocsátás. Ő a megújulás ereje, aki képessé tesz olyan dolgok „helyrehozására”, amelyeket Isten nélkül, tisztán emberi erőből nem lehetne megoldani. Mindez igaz az egyéni és a közösségi tapasztalataink szintjén is.
Pünkösdöt gyakran az egyház „születésnapjának” nevezik. Mit jelent ez egy olyan korban, amikor sokan távolodnak az egyháztól?
Az első Pünkösdkor születik meg az Egyház, mert ekkor tapasztalják meg a még mindig félő, bizonytalan tanítványok és a tágabb közösség is, hogy a feltámadt Jézussal való találkozások után most képesek teljesen átadni magukat Neki. A személyükben átformált egyénekből ekkor lesz egy valódi, megmaradó, tanúságtevő közösség. Igen, ezzel szemben ma egy olyan korban élünk, amikor fájdalmasan tapasztaljuk meg, hogy sokan passzívan sodródnak el Jézus Egyházától, vagy aktívan döntenek ellene, mert hiteltelennek vagy érdektelennek tartják. Ez azonban azt is jelzi, hogy ez a szükséges megújulás kora. Vége annak, hogy bárki is megszokásból, hagyományból vagy megfelelésből legyen keresztény. Ehelyett személyesen kell meghoznom egy szabad döntést arról, hogy elkötelezem magam Jézus útja mellett. Ráadásul ezt a döntést napról napra meg kell erősítenem azzal, ahogy élek, beszélek, kapcsolódom másokhoz. Az első pünkösd meghívása így éppen most lesz igazán aktuális és személyes döntéssé.
A Biblia szerint a tanítványok féltek és bezárkóztak, majd pünkösd után bátran kiléptek az emberek elé. Mitől fél ma leginkább az ember — és mi adhat valódi bátorságot?
A pünkösd valóban a bátorság és az új remény átformáló tapasztalata. Gondoljunk csak arra, mennyi félelem vesz körül minket. Ilyen a jelen és a jövő bizonytalansága, hiszen nemcsak a fiatalok számára komoly kérdés, hogy mire építhetnek biztos jövőt egy változó világban. Megjelenik a félelem a klímaváltozástól és a társadalmi ellátórendszerek összeomlásától is. Félelmet vált ki a közösségek és intézmények válsága, hasonlóan egyházaink hitelességének elvesztése és oly sok más. Mi adhat valódi bátorságot? Hiszem, hogy a bátorság nem egyszerűen a félelem hiánya, hanem egy olyan belső alap, amely képessé tesz a jóért való cselekvésre. A félelem ellenszere az örömben gyökerező életfelfogás. Ez a fajta bátorság abból fakad, hogy nem félünk szembenézni a valósággal. Annak a tudata, hogy együtt olyan terheket is el tudunk hordozni, amelyeket egyedül nem. Ez valódi reményt és bátorságot ad. Ekkor születhet meg az értékekről való bátor és őszinte beszéd, az ezekért való kiállás és annak a közösségi tapasztalata, hogy e kiállásnak sikere, eredménye van. Ezen a húsvéton ezt éreztem oly sok emberben szerte az országban.
Egyre több a szorongás, a kiégés és a bizonytalanság. Lehet a hitnek vagy a spiritualitásnak valódi kapaszkodó szerepe a mai hétköznapokban?
A szorongás, a kiégés és a bizonytalanság valóság a világban. Ezek felerősödnek, ha a terheket egyedül akarom vinni, megoldani, és egy idő után észreveszem, hogy így nem megy. A spiritualitás, a lelkiség szerepe, hogy ilyenkor nem állok meg, hanem tudatosítom, hogy nem is kell egyedül erőlködnöm ezekben, mert Isten már velem van. Odajött hozzám, ahogy az emmauszi tanítványok mellé az úton. Már előbb is velem volt, csak fel kell ismernem, és engednem kell, hogy segítsen, vezessen.
A pünkösdi történet egyik legerősebb motívuma, hogy az emberek „megértették egymást”, pedig különböző nyelven beszéltek. Mit üzen ez a mai, megosztott társadalomnak?
Társadalmunk megosztottsága ma számomra nagyon fájdalmas. Olyan mély árkokat ástak az elmúlt időszakban, ahol nemcsak a megértés lehetősége, de a meghallgatás lehetősége is hiányzott. Számomra magyarként, keresztényként egyik legfontosabb hívásom, hogy olyan közeget építsek, építsünk, ahol a meghallgatás lehetségessé válik. És amikor türelemmel, szelíden meghallgatom a másikat (és talán elmondhatom azt is, ahogy én látom a világot), akkor lassan épülhet a megértés köztünk. Ez talán minden más lépés előfeltétele.
Jezsuitaként sok fiatallal találkozol. Ők ma mire keresik leginkább a választ: hitre, közösségre, csendre vagy inkább iránymutatásra?
Természetesen minden fiatal más és mást keres. Talán mindazt, amit te is felsorolsz. Ezeket pedig számomra az köti össze, hogy keresik életük valódi, mélyebb értelmét. Azokat a sarokpontokat, amelyek meg tudják tartani őket egy sodródó, szétszóró világban. Mintha minden azt mondaná, hogy nincs mindenki számára érvényes igazság, de egy fiatal mégis ezt keresi, ezért akar kiállni.
Ha egyetlen gondolatot kellene útravalóként adnod az olvasóknak pünkösdre, mi lenne az?
Azzal kezdtem, hogy azt ünnepeljük: Isten meg akar ajándékozni minket valami mélyen formáló, megújító ajándékkal. Azt javaslom, hogy e napokban merjük átgondolni, mi tudná megújítani, teljessé tenni életünket, és kérjük azt különösen is bátran, bizalommal, igazi reménnyel.
