Pécs 2026-ban Victor Vasarely emlékévével próbálja megerősíteni helyét a nemzetközi kulturális térképen, de a csillogó tárlatok mögött komoly szakmai és fenntartási feszültségek húzódnak. Gettó Katalin az interjúban nyíltan beszél arról a nyomásról, amelyet a város elvárásai és a 21. századi európai színvonal eléréséhez szükséges források hiánya jelent az intézmény számára. A szakember feltárja a háttérben zajló nehéz döntéseket is, köztük azt a fájó kompromisszumot, amely miatt anyagi okokból le kellett mondaniuk az Aix-en-Provence-ból érkező eredeti Claire Vasarely-művek kölcsönzéséről. A beszélgetés során fókuszba kerül a világhírű férj árnyékából végre kilépő alkotótárs, akinek önálló életműve a nyári szezon legnagyobb szakmai dobásának ígérkezik. Az interjú végül rávilágít arra is, hogyan képes egy múzeum a digitális zajban olyan különleges élményt nyújtani, amely még a fesztiválozó fiatalok számára is versenyképes alternatívát jelent.
2026-ban valóban képes lehet megmozgatni Pécset a Vasarely-emlékév, vagy inkább a kulturális szakma ünnepe? Mitől lesz ez több egy múzeumi programsorozatnál, és mitől válhat valódi városi üggyé?
– Úgy gondolom, teljes joggal hihetünk abban, hogy ez a kezdeményezés képes valódi hatást kiváltani. Ennek megvan az alapja is: jól látszik, hogy a Vasarely-kiállítás a legnépszerűbb tárlatunk – Csontváry mellett –, ugyanakkor fontos különbség, hogy Vasarely életművét a külföldi látogatók is azonnal felismerik. Csontváry esetében sokkal több magyarázat szükséges ahhoz, hogy megértsék, ki volt ő és miért jelentős. Vasarely neve viszont olyan nemzetközi referenciapont, amelyet bárki, aki akár minimálisan is tájékozott a képzőművészetben, könnyen azonosít. Ráadásul nincs korosztályi határa: a gyerekek már nyolcéves kortól ugyanúgy élvezik, mint a felnőttek. A múzeumpedagógiai foglalkozások pedig rengeteg lehetőséget kínálnak arra, hogy bevezessük őket Vasarely világába. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ez az életmű kiválóan alkalmas arra, hogy – ahogy annak idején sokan elképzelték – kilépjen a múzeum falai közül, és valódi városi üggyé váljon. A kultúrát fogyasztó közönség Pécsen és azon kívül is egyre inkább érzékeli, milyen jelentősége van annak, hogy Victor Vasarely világsztár volt, és máig meghatározó alakja a képzőművészetnek. Pécsi születésű művészről beszélünk, és szerencsénk volt, hogy ő maga is fontosnak tartotta ezt a tényt. A múzeumot is neki köszönhetjük. Minden adottságunk megvan ahhoz, hogy ebből kiindulva tovább építkezzünk. A siker azon múlik, hogyan tudjuk mindezt jól bemutatni, vonzóvá tenni, és valóban kivinni a városi terekbe. Erről szól ez az évad.
Fotó: Füzi István, JPM©
Mit rontott el Magyarország Vasarely örökségének kezelésében? Mi az a hiba, amit az elmúlt évtizedek kulturális döntéshozói elkövettek Vasarely hagyatékával kapcsolatban?
– Én ezt a kérdést nem szűkíteném le kizárólag Vasarelyre. A modern művészet – különösen a geometrikus absztrakt – sosem tartozott a kultúrpolitika kedvencei közé. Ezen belül Vasarely még viszonylag jó helyzetben van: tudnék olyan alkotókat mondani, akik szintén megérdemelnék a nagyobb figyelmet, de Vasarely mindig ügyesen tudta pozicionálni magát. Már a kommunizmus idején is kivételes helyzetben volt: 1969-ben megjelent Magyarországon, amikor a nyugati művészet gyakorlatilag be sem tehette a lábát, nemhogy önálló kiállítást kaphatott volna. A helyi döntéshozók részéről már 2010-től kezdve megvolt az akarat – a múzeumon belül és kívül egyaránt –, hogy ezt az örökséget felkarolják. Az Európa Kulturális Fővárosa program idején több projekt is létrejött, ebben jelentős szerepe volt az Extravaganza Alapítványnak, amely aktívan kereste a kapcsolódási pontokat. A kulturális fővárosi programok révén Vasarely valamennyire bekerült a köztudatba. Vagyis a Vasarely-örökség viszonylag jelentős figyelmet kapott. A személyes véleményem az, hogy ennél jóval nagyobb hangsúlyt is kaphatott volna, de mivel nem voltam benne a folyamatokban, nem látom a háttérkörülményeket. Ehhez képest azt mondhatjuk, hogy relatíve nem állunk rosszul. Ugyanakkor az is igaz, hogy még mindig nem vagyunk a 21. századi európai színvonalon. Most éppen ezen kell dolgoznunk.
Van most nyomás a múzeumon, hogy az emlékév látogatószámban is sikeres legyen? Egy ilyen jubileumi év esetében mennyire számítanak a számok, és mennyire a szakmai eredmények?
– Természetesen van rajtunk nyomás. A múzeum működése nem úgy zajlik, hogy a megtermelt bevételeinket szabadon visszaforgathatnánk magunkra. A fenntartónk a város, és a múzeum bevételeit is a város kezeli. Ez önmagában is teremt egyfajta elvárást: bizonyítanunk kell, hogy érdemes ezt az intézményt fenntartani. A városnak valóban jelentős költségei vannak. Műemlék épületeket kell fenntartani, rengeteg kötöttséggel, és ezek fenntartási költségei – amelyek nem a dolgozók bérét, hanem az épület és a környezet működtetését jelentik – komoly erőforrásokat igényelnek. Érthető tehát, hogy a város részéről elvárás, hogy mindennek legyen kézzelfogható hozadéka. Úgy gondolom, ezt mi teljesítjük is. A bevételek terén – különösen egy vidéki városi múzeum lehetőségeit figyelembe véve – jól állunk. A három nagy kiállításunk, a Zsolnay, a Csontváry és a Vasarely, stabilan hozzák azt a jegybevételt, amit reálisan el lehet várni. Most pedig megnyílt az új kiállításunk is, amelyről tudjuk, hogy rendkívül népszerű. Mindezek ellenére kétségtelen, hogy bennünk is van egyfajta megfelelési vágy és kényszer: szeretnénk újra és újra bizonyítani, hogy a múzeum értéket teremt, és valóban fontos a város számára.
Fotó: Füzi István, JPM©
Mennyire lehet előre megjósolni, hogy mi érdekli majd a közönséget? Volt olyan tárlat vagy esemény, amelynek sikerén Önök maguk is meglepődtek?
– Természetesen valamennyire ismerjük a közönség preferenciáit. Tudható például, hogy egy Henri de Toulouse-Lautrec-kiállítás – ahogy néhány évvel ezelőtt is – biztos siker. A mi munkánk azonban nem merül ki abban, hogy felismerjük, mi az, ami garantáltan népszerű. Ugyanilyen fontos az is, hogy olyan értékeket mutassunk be, amelyek talán kevésbé ismertek, de szakmai szempontból vitathatatlanul jelentősek. A modern magyar képtár anyaga például Magyarország egyik legfontosabb modern művészeti gyűjteménye vidéken – a budapesti nagy múzeumokat leszámítva. Ez azonban a mindennapi látogató számára nem feltétlenül egyértelmű. Mi pontosan tudjuk, mely kiállítások számíthatnak biztos sikerre, és ebből a szempontból nyugodtak is vagyunk. Ugyanakkor folyamatosan dolgozunk azon, hogy csökkentsük azt a szakadékot, amely a közönség érdeklődése és a kevésbé ismert, de valódi értékek között húzódik. A feladatunk lényege éppen ez a dinamika: nem készíthetünk olyan kiállításokat, amelyek senkit nem érdekelnek, de közben törekednünk kell arra is, hogy a közönség figyelmét elvezessük azokra az értékekre, amelyek talán rejtettebbek, mégis rendkívül fontosak. Egyszerre kell követnünk az érdeklődést és formálnunk is azt. Ez a kettősség határozza meg a munkánk lényegét.
Ha egyetlen programot emelhetne ki a Vasarely-emlékév nyári kínálatából, melyik lenne az, és miért?
– Június 6-án, szombaton tartottuk Claire Vasarely kiállításának megnyitóját. Claire Vasarely – Victor Vasarely felesége – maga is jelentős képzőművész volt, és a gyűjteményünk számos művét őrzi. Ezeket most egy időszaki kiállítás keretében mutatjuk be, és egy ideig nem is lesznek láthatók, mivel az állandó kiállításból most kivettük őket. Éppen ezért különösen érdemes ellátogatni erre a megnyitóra. A tárlat egy olyan női alkotó munkásságát mutatja be, aki egy világhírű művész árnyékában élt, mégis önálló, erős és izgalmas életművet hozott létre, és ezer szállal kötődik az eredeti Vasarely-univerzumhoz. A megnyitót ráadásul felolvasószínházi produkció is kíséri, ami még különlegesebbé teszi az eseményt. Ez a szombati program tulajdonképpen az évad csúcspontja. Ősszel természetesen újabb kiállításokkal készülünk, de a nyári szezonban ez lesz a legfontosabb bemutatónk. A Múzeumok Éjszakáján pedig ismét visszatérünk ehhez a témához.
Fotó: Füzi István, JPM©
Melyik volt a legnehezebb döntés a Vasarely-emlékév programjának összeállításakor? Volt olyan ötlet, kiállítás vagy terv, amelyről végül le kellett mondaniuk?
– A Claire Vasarely-kiállítás kapcsán sajnos le kellett mondanunk arról, hogy eredeti műveket kölcsönözzünk Aix-en-Provence-ból. Bár Claire életművének jelentős része nálunk található – ajándékként kaptuk meg –, az aix-i gyűjteményből nagyon izgalmas kiegészítéseket tudtunk volna bemutatni. Anyagi okok miatt azonban nem tudtuk vállalni a szállítás és a biztosítás költségeit, így ez most nem valósulhatott meg. Az Aix-en-Provence-i anyagból és a családi archívumból digitális fájlokat kaptunk, amelyeket printelt formában mutatunk be. Ez természetesen csak kisebb része a tárlatnak, hiszen a kiállítás gerincét továbbra is az eredeti művek adják, amelyek a saját gyűjteményünkből származnak. Mégis jó lett volna eredetieket is bemutatni – ez most egy olyan döntés volt, amely kompromisszum eredményeként született.
Hogyan lehet megszólítani azt a fiatalt, aki nyáron inkább fesztiválra menne, mint múzeumba? Mivel lehet ma versenyezni a rengeteg szabadidős programmal, és működnek-e még a hagyományos múzeumi eszközök?
– Vasarely kapcsán valóban van okunk reménykedni abban, hogy meg tudjuk szólítani a fiatalokat. Ennek egyik fő oka, hogy igyekszünk olyan múzeumi élményt társítani az életműhöz, amelyben egy gyerek vagy egy fiatal nem érzi azt, hogy valami távoli, idegen világba csöppent. Vasarely művészete nagyon könnyen kapcsolódik a digitális és számítógépes kultúrához: első pillantásra felismerhető, hogy ez a vizuális gondolkodásmód szoros rokonságban áll a mai algoritmikus rendszerekkel. Művei ma is millió módon jelennek meg a digitális térben, különféle adaptációk révén. Ha rendelkezésünkre állnának a megfelelő erőforrások – hely, technológia, finanszírozás –, akkor nagyon könnyen tudnánk olyan digitális élményeket rendelni a kiállításhoz, amelyek önmagukban is bevezetnék a fiatalokat ebbe a világba, akár tárlatvezetés nélkül is. Jelenleg a partnereink digitális eszközeit használjuk: több egyetemi projekt kapcsolódik hozzánk, és nemrég Veszprémben jártam, ahol a CODE Center – egy digitális élményközpont – készített egy Vasarely-showt. Velük olyan megállapodásunk van, hogy megosztható tartalmakkal segítik a munkánkat. Ha nekünk nincs módunk saját fejlesztésekre, igyekszünk a partnereinktől olyan anyagokat beszerezni, amelyek előrevisznek bennünket a 21. századi múzeumi működés felé. A múzeumi szférában általában is sokkal több forrásra lenne szükség. Ha rendelkezésre állna a megfelelő háttér, akkor szerintem a múzeum egyáltalán nem állna ellentétben a mai világgal. Épp ellenkezőleg: a rengeteg digitális tartalom mellett a múzeum kínál egy olyan real time – real pause élményt, amely egyre inkább kiveszik az emberek életéből. Jó érzés belépni egy kiállítótérbe, különösen akkor, ha már vannak előzetes ismereteink, és jó ebben a nyugodt, elmélyült közegben egy másik világba átlépni. Én ebben nagyon hiszek. Hiszek benne, mert látom a jó példákat Nyugat-Európában és a budapesti nagy múzeumokban is. Ez nem elvi ellentét: az eszközök hiányoznak, nem a lehetőség.
Fotó: Füzi István, JPM©
A Vasarely-emlékév után mi marad Pécsnek? Lesz kézzelfogható öröksége a 2026-os évadnak, vagy fennáll a veszélye annak, hogy a figyelem és a lendület az év végével eltűnik?
– Az év során rengeteg szellemi tartalom születik, és számos új kapcsolat jön létre – ezekről az előbb is beszéltem –, és ezek a kapcsolatok hosszú távon is működni fognak. Egy ilyen emlékévet kicsit úgy kell elképzelni, mint az Európa Kulturális Fővárosa évet: volt egy hatalmas felfutása, ami utána természetesen visszaesett, de mégsem arra a szintre, ahonnan indult. Magasabb szinten állt be a figyelem, és ez a többlet máig érződik. Ez a mi célunk is. Szeretnénk, ha abból a figyelemből, amit most sikerült megteremtenünk, minél többet meg tudnánk őrizni. És szeretnénk azokat az eszközöket, amelyeket ebben az évben megszereztünk, tovább működtetni. Vasarely életműve pedig különösen alkalmas arra, hogy újabb és újabb programokat fűzzünk rá. Az egyetemistákkal való együttműködés például folyamatosan megújul: minden évben új évfolyamok érkeznek, akik megismerkednek ezzel a világgal, inspirálódnak, és új alkotások születnek. Ezeket mindig vissza tudjuk forgatni a múzeumi programokba. És ott van a pécsi kortárs képzőművészet is. Az M21 Galériában éppen múlt csütörtökön nyílt meg egy reflexió-kiállítás, amely azt mutatja meg, hogyan reagál a kortárs művészet Vasarely életművére. Ez is olyan tartalom, amit újra és újra be lehet mutatni. A célunk tehát az, hogy mindezt napirenden tartsuk, és megmutassuk: ez az életmű nem egy lezárt, múzeumi vitrintárgy, hanem egy olyan gondolkodásmód, amely folyamatosan képes megújulni. Van rá minden esély, hogy ezt a figyelmet hosszú távon is magas szinten tartsuk.
