Hatévesen még csak egy lufiért ment le az uszodába – ma már paralimpiai éremmel a háta mögött készül újabb nagy célokra. Az út közben megtanulta, hogy igazán akkor kezdünk el szárnyalni, amikor már nem másoknak akarunk megfelelni, hanem saját magunkért dolgozunk. Mögötte ott állt a családja, a napi két edzés, rengeteg lemondás és egy olyan közeg, amelyben újra és újra át kellett lépnie a saját határait. Közben arról is beszél, miért érzi igazságtalannak, hogy a parasport még mindig sokkal kevesebb figyelmet kap, miközben a teljesítmény mögött ugyanúgy ott van a fájdalom, a fegyelem és az elképesztő munka. És miközben már Los Angeles is ott lebeg a szeme előtt, egy dolgot biztosan tud: még nincs kész abbahagyni.
Hogyan emlékszel vissza az első pillanatra, amikor az úszás igazán fontossá vált számodra?
– Hat évesen kezdtem el úszni. Akkor még természetesen túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudatos döntésként tekintsek erre, de volt bennem egy gyermeki vágy: az ügyes gyerekek kaptak egy lufit, és én is szerettem volna közéjük tartozni. Így indult az egész. A valódi tudatosság azonban jóval később érkezett meg. Körülbelül 15–16 éves lehettem, amikor edzőt váltottam, és ekkor jöttem rá arra, hogy nem mások elvárásai miatt kell úsznom, hanem kizárólag önmagamért. Ez egy fontos fordulópont volt. Addig sokszor azért mentem le edzésre, mert „kellett”, mert elvárták. Amikor viszont elkezdtem magamért dolgozni, teljesen megváltozott a hozzáállásom. Ez a szemléletváltás óriási hatással volt a teljesítményemre is: onnantól kezdve nem kötelességként, hanem saját célként tekintettem az úszásra, és ez új szintre emelte a motivációmat és az eredményeimet.
Mi volt az a pont, amikor eldőlt benned: ebből nem csak hobbi, hanem hivatás lesz?
– Nem volt egyetlen konkrét pont, amikor eldőlt volna minden — inkább egy folyamatos, természetes folyamatként alakult az egész. Amikor elkezdtem úszni, már akkor is jártunk versenyekre, még úgy is, hogy nem voltam leigazolva. Később igazolt versenyzőként is indultam ép versenyeken, és minden szépen, magától haladt előre. Nem volt külön megbeszélés arról, hogy „mostantól versenyekre járunk”, vagy hogy milyen irányba induljunk. Egyszerűen csak gördülékenyen jött minden: egyik verseny hozta a másikat, egyik lehetőség a következőt. 2015-ben vettem részt először para világversenyen — akkor már kijutottam a világbajnokságra. Onnantól kezdve pedig mintha minden ment volna a maga útján: lépésről lépésre, természetes fejlődéssel, ahogy az utam alakult.
Milyen szerepet játszott a családod abban, hogy idáig eljuss?
– A családomnak mindig óriási szerepe volt abban, hogy idáig eljuthattam. Nagyon fiatalon kezdtem el úszni, és a mindennapok logisztikája – reggeli edzés, iskola, délutáni edzés – önmagában is hatalmas terhet jelentett volna támogatás nélkül. Anyukám rengeteget segített: ő vitt minden edzésre, és sokszor az autóban ettünk két helyszín között, mert ennyire be volt osztva a napunk. Apukám pedig a háttérből biztosította azt a stabilitást és támogatást, amire szükségem volt. Biztos vagyok benne, hogy nélkülük nem tartanék ott, ahol most vagyok. Sőt, talán még jóval korábban abbahagytam volna az úszást. A mentális és érzelmi támogatásuk legalább annyira fontos volt, mint a gyakorlati segítség: ők adták azt a biztonságot és erőt, ami nélkül ezt az utat nem lehet végigjárni.
Hogyan látod, mi az, amit a parasport ad hozzá a személyiségedhez, amit más sportág nem tudna?
– A parasport számomra elsősorban azt jelenti, hogy rengeteg különböző embert és életutat ismerhetek meg. Olyan történetekkel találkozom, amelyekkel egy ép sportoló valószínűleg soha nem találkozna ilyen mennyiségben és ilyen intenzitással. Ezek a történetek mind példaértékűek: erőt, motivációt és perspektívát adnak. Teljesen átértékelődik az emberben, hogy mit is jelent valójában „hátránnyal” élni, és milyen küzdelmekkel nézünk szembe mi, illetve mások. Nagyon hálás vagyok, hogy mindezt megtapasztalhattam. Őszintén szólva nem szeretem használni a „hátrány” szót, mert a hétköznapokban nem érzem annak. Megtanultam együtt élni vele, és teljes mértékben elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy ez egy olyan állapot, amely alapvetően nem tekinthető természetesnek — mégis így alakult az életem. Éppen ezért gondolom azt, hogy mi, parasportolók a helyzetünkből a lehető legtöbbet hozzuk ki. Sőt, sokszor még többre is képesek vagyunk annál, mint amit mások gondolnának rólunk. Ezért is tartom különösen értékesnek ezt a világot: mert tele van bizonyítékokkal arra, hogy az emberi teljesítőképesség határai sokkal messzebb vannak, mint hinnénk.
Melyek azok a tévhitek, amelyeket a parasportról legszívesebben eloszlatnál?
– Gyakran hallom azt a vélekedést, hogy a parasport „könnyebb” vagy „egyszerűbb”. Tény, hogy kevesebben vagyunk, ezt nem lehet vitatni. De azt a feltételezést, hogy kevesebb munkát tennénk bele, határozottan vissza kell utasítanom. Bárkit ismerek, aki kijut a paralimpiára, biztos vagyok benne, hogy a maximumot hozza ki magából — mindent, amire a teste képes, és még annál is többet. A „para az csak para” mondatot rengetegszer hallottam már, és mindig ugyanazt érzem: ez a világ sokkal több annál, mint amit kívülről gondolnak róla. Mi nem kevesebbet teszünk bele, hanem ugyanannyit — sőt, sokszor inkább még többet is. A teljesítményünk mögött ugyanúgy ott van a napi két edzés, a fájdalom, a kitartás, a fegyelem és az a belső erő, amely nélkül nem lehet a világ élvonalába kerülni. A parasport nem „csak para”. Ez egy olyan közeg, ahol az emberek a saját határaikat újra és újra átírják, és ahol a teljesítmény értéke nem kisebb, hanem sokszor éppen nagyobb, mint amit mások gondolnának.
Mit jelent számodra a kategóriád – SB9 mellen, SM9 vegyesen, S9 gyorson, háton, pillangón – sajátosságaival együtt versenyezni?
– Azt gondolom, hogy a helyemen vagyok. A parasportban 14 kategória létezik, ebből 10 mozgáskorlátozott. A besorolás pontrendszer alapján történik, így természetes, hogy mindig lesz egy „S9 alja” és egy „S9 teteje”. Ezt lehet vitatni, de valamilyen módon meg kell húzni a határokat — különben nem lehetne versenyrendszert működtetni. Így előfordul, hogy olyanokkal is versenyzünk, akiknek például egy lábuk van, vagy épp más típusú sérülésük van, mint nekünk. Ez a különbség leginkább abban jelenik meg, hogy kinek melyik szám fekszik jobban. Akinek lábsérülése van, annak általában a 400 gyors megy inkább, míg egy karproblémával élő sportolónak — mint nekem — a pillangó lehet az erőssége. Mindenkinek vannak előnyei és hátrányai, és ezekből kell összerakni a saját versenyzői profilját.
Természetesen előfordul, hogy valaki olyan kerül egy kategóriába, aki szerintünk nem oda való. Ez benne van a rendszerben. Mindig lesz egy S9, aki az alsó határhoz tartozik, és lesz, aki a felsőhöz — ezt el kell fogadni. Szingapúrban például 200 vegyesen harmadik lettem. Aki megnyerte, akkor még S9-es volt, most már S10-ben versenyez. Az ezüstérmet senki nem fogja nekem visszaadni, és a negyedik helyezett sem fog bronzérmet kapni utólag — ahogy a kilencedik sem kerül be a döntőbe. Ezek olyan helyzetek, amelyek mutatják, hogy a rendszer nem tökéletes. Ugyanakkor azt érzem, hogy Párizs után komoly törekvés van a kategóriák tisztítására és pontosítására. Ez mindenképpen előremutató, és hosszú távon a versenyzők érdekeit szolgálja.
Mit gondolsz, hogyan lehetne még jobban láthatóvá tenni a parasportot Magyarországon?
– Úgy gondolom, sokat segítene a parasport megítélésén, ha a médiában jóval gyakrabban és hangsúlyosabban jelennénk meg. Rengeteg cikk születik az épekről, miközben a parasportolók eredményeiről és történeteiről jóval kevesebb szó esik — pedig nincs ok arra, hogy így legyen. Ha a versenyeinket rendszeresen közvetítenék, ahogyan a paralimpiát is, sokkal többen ismernének meg minket, és sokkal szélesebb közönséghez jutnánk el. A paralimpia közvetítése is lehetne erősebb, mint ahogyan például Párizsban láthattuk. A média szerepe óriási abban, hogy kit mennyire kap fel, és mennyire válik láthatóvá. Ha több figyelmet kapnánk, az nemcsak a sportágunknak tenne jót, hanem azoknak a fiataloknak is, akik példaképeket keresnek — és talán épp bennünk találnák meg őket.
Volt olyan sportoló, akinek a története különösen megérintett, amikor találkoztatok?
– Igazából Sors Tamás miatt tűztem ki magam elé azt a célt, hogy paralimpiai bajnok szeretnék lenni. De azok, akikre igazán felnézek, és akikből nap mint nap motivációt merítek: Papp Bianka, Illés Fanni és Iván Bence. Ismerem őket, látom, hogyan dolgoznak, hogyan küzdenek minden egyes edzésen és versenyen, és számomra ez óriási érték. Nagyon inspiráló, hogy egy csapat vagyunk: együtt élünk meg sikereket és nehézségeket, és folyamatosan húzzuk egymást előre. Jó érzés olyan emberekkel együtt készülni, akikben ennyi erő, kitartás és alázat van — ez rengeteget ad hozzá a saját utamhoz is.
Ha egyetlen üzenetet küldhetnél minden olyan gyermeknek, aki valamilyen fogyatékossággal él, mi lenne az?
– Azt gondolom, mindenkinek érdemes megtalálnia azt a sportot, amit igazán szeret. Olyan mozgásformát választani, amely örömet ad, és amelyhez szívesen tartozik az ember — mert a sport közösséget teremt —, ez önmagában is hatalmas érték. A közösség és a sport rengeteget tanít: kitartásra, tiszteletre, szeretetre, kötelességtudatra. Ezek azok az alapok, amelyek nemcsak a pályán, hanem az élet minden területén meghatározóak. Ha valaki megtalálja azt, amit szeret csinálni, és egy támogató közösség része lesz, abból hosszú távon is nagyon sokat profitál.
Milyen szakmai vagy személyes cél hajt most leginkább?
– Most az Európa-bajnokságra készülünk. Mindig szeretnék jobb lenni, folyamatosan fejlődni — most elsősorban az időeredményeimben szeretnék előrelépni. Bízom benne, hogy ehhez társul majd egy olyan helyezés is, amire őszintén azt mondhatom: büszke vagyok.
Van olyan versenyszám vagy időeredmény, amit még „be szeretnél húzni”?
– Jövő hét után Berlinbe utazunk egy világkupára, ahol olyan versenyszámokban is elindulok, amelyekben egyébként ritkán szoktam — például 100 gyorson, ami alapvetően a gyengébb számom. Most szeretném kipróbálni magam ezekben is, és megnézni, milyen érzés, milyen formát mutatok. Külön célokat nem tűztem ki erre a versenyre, elsősorban azt szeretném, hogy élvezzem az egészet. A fő versenyszámaimban pedig továbbra is az a célom, hogy minél közelebb kerüljek az egyéni csúcsaimhoz.
Hogyan látod magad a sport utáni időszakban: edzőként, mentorként, civil emberként?
– Edzőként valószínűleg nem látom a jövőmet. Szociális munka diplomám van, amit tavaly szereztem meg, és most elkezdtem egy gyógypedagógiai képzést is. Mindkét terület érdekel, de alapvetően más irányokra is nyitott vagyok, ezért még nem tudom pontosan, hol fogok elhelyezkedni. Egy biztos: mindenképpen szeretnék emberekkel foglalkozni. Volt egy időszak, amikor úgy éreztem, elég volt a sportból, de most már azt érzem, hogy a helyemen vagyok, és szeretem ezt a közeget. Lehet, hogy a jövőben össze tudom majd kapcsolni a sportot a szociális vagy gyógypedagógiai területtel — akár kettőt, akár hármat is. Majd meglátjuk, mit hoz az élet.
Mi az a zene, ami nélkül nem indulsz el edzésre?
– Edzés előtt mindig pörgősebb zenéket hallgatok, főleg reggelente, hogy kicsit felébredjek, és ráhangolódjak a munkára. Nem tudnék egy konkrét számot kiemelni, inkább az a fontos, hogy olyan dal szóljon, ami feldob, felpörget, megemeli a pulzusomat, és meghozza a hangulatot az edzéshez.
Ha nem úszó lennél, milyen pályát választottál volna?
– Gyerekként kipróbáltam a teniszt és a szivacskézilabdát is, szóval több sporttal is volt kapcsolatom. Nem gondolom, hogy bármelyikben ilyen szinten sikeres tudnék lenni, mint az úszásban, úgyhogy nagyon örülök, hogy végül ez lett az utam. Most is szívesen teniszezem: az edzőmmel és a csapattársammal gyakran elmegyünk játszani, sőt mostanában a padelt is elkezdtük. Ezek a sportok megmaradtak kikapcsolódásnak, és jó kiegészítései az úszásnak.
Meddig tervezel?
– Még legalább két évig biztosan, mert szeretnék készülni Los Angelesre. A célom, hogy hasonlóan jól sikerüljön, mint a korábbi nagy versenyek. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom. Nem szeretném kijelenteni, hogy ez lesz az utolsó, bár Párizsra is úgy készültem, hogy talán az lesz — és pont ez segített abban, hogy mindent beleadjak. Szerintem nagyon sok…
