Ötszáz év után is akadnak olyan részletei a mohácsi csatának, amelyek alapjaiban árnyalhatják mindazt, amit eddig gondoltunk róla. A legújabb régészeti kutatások már nagy bizonyossággal kijelölik a fő ütközet helyszínét, és a tömegsírok történetéről is egészen más képet rajzolnak ki, mint amit sokáig hittünk. Kiderült az is, hogy a mohácsi vereség története nem egyszerűen a széthúzás és a felkészületlenség története: a Magyar Királyság Európa egyik jelentős haderejével állt szemben. De mit tudunk ma valójában a csata helyszínéről, kiket rejtettek a tömegsírok, és mi az a lelet, amely döntő bizonyítékot szolgáltatott a kutatóknak? Bertók Gábor régésszel arról beszélgettünk, hogyan írhatja át a régészet a magyar történelem egyik legismertebb fejezetét.
A Mohácsi csata 500 év után még mindig nemzeti trauma — de Ön szerint mi az a legnagyobb tévhit Moháccsal kapcsolatban, amit a magyarok ma is rosszul tudnak?
– Nehéz a magyarok nevében beszélnem, de azt látom, hogy a legújabb történeti – és részben régészeti – kutatások egyre inkább abba az irányba mozdítják el a mohácsi csata értelmezését, hogy ne kizárólag tragédiaként tekintsünk rá. A hangsúly ma már kevésbé azon van, hogy a vereséget, mint nemzeti traumát internalizáljuk, sokkal inkább azon, hogy ez egy hősies összecsapás volt, ahol a Magyar Királyság teljes erejével próbálta megvédeni az országot, és mindent beleadott, amire csak képes volt.
Úgy látom, ez a szemlélet lassan a tankönyvekben is megjelenik. Természetesen mindez nem kisebbíti a tragédia tényét: a csata az ország történetében óriási törést okozott, és egyéni sorsok ezreit tette tönkre. Ezt senki sem vitatja. Ugyanakkor a kutatások arra mutatnak rá, hogy érdemes árnyalni a képet. A történészek ma már egyre inkább egyetértenek abban, hogy a vereség oka nem pusztán a széthúzás vagy a nemtörődömség volt. A Magyar Királyság olyan hadsereget állított ki, amelyhez hasonlót Európában talán csak a franciák tudtak volna felvonultatni – mind minőségben, mind mennyiségben.
Ezzel a sereggel egy olyan világbirodalommal szemben kellett helytállni, amelyhez hasonló évszázadok óta nem jelent meg a térségben, és amely éppen ekkor élte fénykorát: néhány évvel korábban foglalták el Szíriát és Egyiptomot, hódításaik pedig megállíthatatlanul terjeszkedtek. Ha így tekintünk rá, akkor a mohácsi csata valójában egy olyan ütközet volt, amelyben a Magyar Királyság – bár vereséget szenvedett – mégis gátat szabott egy világbirodalom előretörésének, és ezzel a következő százötven év történelmi folyamatait is meghatározta.
A Mohács 500 programsorozat mennyiben akar emléket állítani a múltnak, és mennyiben akar modern kulturális „show” lenni? Hol van az egyensúly történelem és látvány között? Mikor, milyen programokra számítsanak az érdeklődők?
– A múzeum a Mohács 500 programon belül egy jól körül határolható feladatot vállalt: kutatási módszereinkkel igyekszünk azonosítani, és pontosabban meghatározni a csata tényleges helyszínét. Ez a kutatás régóta adóssága a szakmának. Bár a történeti feldolgozásnak komoly hagyománya van, a régészeti vizsgálatok meglepően szűk körűek voltak. Gyakorlatilag egyetlen olyan régészeti kísérletet ismerünk, amely valóban a csatatér azonosítására törekedett: Papp László munkáját a ’60-as és ’70-es évek fordulójáról.
Mi ezt a feladatot vállaltuk fel újra – kibővítve azzal, hogy az eredményeket nemcsak szakmai körökben, hanem a szélesebb közönség felé is kommunikáljuk. Ennek megfelelően kollégáimmal együtt minden olyan helyszínre elmegyünk előadást tartani, ahová meghívnak bennünket: a falusi művelődési háztól egészen az Akadémiáig. Ez nem minőségi skála, hanem annak a széles társadalmi érdeklődésnek a lenyomata, amely a téma körül kialakult.
A múzeum ezen túl egy új kezdeményezés mögé is odaállt: szeretnénk, ha az ötszázadik évfordulón hagyományőrzők részvételével sor kerülne egy nagyszabású mohácsi csatarekonstrukcióra. Ennek már van egy kisebb, Pécshez kötődő előzménye is: az elmúlt két évben szeptemberben megrendeztük a Kereszt és Félhold című eseményt, amely egyfajta „utójátéka” a mohácsi tematikának. Tavaly Attila és Simon neve, illetve a pécsi ostrom köré szerveztük a programot, és úgy tűnik, ez a hagyomány meg is marad. Idén természetesen – érthető módon – a mohácsi csata lesz a központi téma.
Érdemes megjegyezni, hogy a korszakban Pécs is átélt egy ostromot: a város elesett, ugyanakkor a püspökvár védői sikeresen tartották az erődítést, így azt a törökök nem tudták bevenni. A rendezvény tematikáját most ennek megfelelően finomítjuk, és a hangsúlyt a mohácsi eseményekre helyezzük át.
Az elmúlt évek régészeti kutatásai teljesen új képet adtak a mohácsi csatáról. Van olyan felfedezés, amely még a szakmát is megdöbbentette?
– A kollégáktól nem döbbenetet, sokkal inkább biztatást és elismerést kaptunk. Régész szakemberek is megerősítették, hogy az általunk bemutatott eredmények valóban izgalmasak és újszerűek. A legfontosabb előrelépés kétségkívül a fő ütközet helyszínének meghatározása. Ma már nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a csata a mai Majs község határától keletre húzódó dombsor tövében zajlott, egy körülbelül másfél–két négyzetkilométeres területen.
A csata előtt lezajlott egy kisebb összecsapás is, amelyről a források említést tesznek: a királyi testőrség egy részét küldték ki egy jobbról felbukkanó török egység ellen. A leírások szerint a dombok és völgyek között látták meg a török katonákat, és egy keresztirányú völgy mentén került sor az ütközetre. A régészeti leletek – nyílhegyek, buzogányok, patkók, lószerszámok – alapján ez egyértelműen lovassági összecsapás volt, kevés tűzfegyverrel.
A helyszín pontosan megfelel a korabeli beszámolóknak, így jó eséllyel azonosítottuk ezt a kisebb ütközetet is. Ugyancsak jelentős eredmény a magyar tábor helyének meghatározása. Régészeti módszerekkel sikerült bizonyítékot találnunk arra, hogy a tábor a mai Mohácstól délre vezető úton, Kölked térségében helyezkedett el, mintegy négy kilométerre a csatatér központjától. Ez a távolság megfelel a korabeli leírásoknak, és a Duna közelsége is alátámasztja a helyszín hitelességét. A területen nagy kiterjedésben találtunk olyan tárgyakat, amelyek típusa és kora megegyezik a csatatéren előkerült leletekkel.
A szöveges források és a régészeti adatok tehát erősen megerősítik egymást. A kutatás egyik legfontosabb és legérzékenyebb eleme a mohácsi nemzeti emlékhelyen feltárt tömegsírok vizsgálata volt, amelyet a Szegedi Tudományegyetem antropológusaival közösen végeztünk. A vizsgálatok eredményei alapján sikerült tisztázni, hogy kik nyugszanak a sírokban – nem név szerint, de történeti eseményhez kötve.
A megállapítás lényege, hogy a sírok nem a csata halottait tartalmazzák. A csatatér környezetében ugyanis nem találhatók olyan régészeti nyomok, amelyek nagy ütközetre utalnának. A sírokban talált kevés tárgyi lelet, valamint a csontokon megfigyelhető sérülések összessége arra utal, hogy az ott eltemetettek a csatát követő fogolykivégzés áldozatai. A források szerint a csata utáni második napon tartottak egyfajta „díszszemlét”, amelynek keretében a foglyokat kivégezték. A tömegsírok antropológiai és régészeti adatai pontosan illeszkednek ehhez a történeti eseményhez.
Pécs és Mohács történelmileg sokkal szorosabban összetartozik, mint azt sokan gondolják. Ön szerint a mai pécsiek érzik még ennek a történelmi kapcsolatnak a súlyát?
– Az elmúlt években a fizikai kapcsolat is jelentősen javult Mohács és Pécs között: az autópálya ma már gyors és biztonságos összeköttetést biztosít. Úgy látom, nagyon sokan járnak át dolgozni is, tehát nemcsak az események, hanem maga a két város mindennapi élete is összekapcsolódik. Szerintem ez egy élő, folyamatosan működő kapcsolat, amelyet a közös programok tovább erősítenek.
A busójárásra például rengetegen érkeznek Pécsről, és fordítva is igaz: Mohácsról is sokan jönnek Pécsre különböző rendezvényekre. Én úgy gondolom, ez a fajta kölcsönösség biztos alapja annak, hogy a két város kapcsolata hosszú távon is élő és erős maradjon.
Sokan azt mondják, hogy Magyarország nem tud igazán „jól” bánni a történelmével: vagy túl komoran, vagy túl politikusan közelít hozzá. Mit lehetne másként csinálni a Mohács 500 kapcsán?
– A Mohács 500 kapcsán szerencsére én személyesen nagyon kevéssé érzékeltem bármiféle politikai ráhatást. Teljes szakmai szabadságban dolgozhattunk: egyik politikai oldal sem próbált befolyást gyakorolni ránk, sem elvárásokkal, sem nyomással. A mi szempontunkból kifejezetten jelentős támogatást kaptunk, és igyekeztünk ezt a bizalmat a lehető legmagasabb színvonalú munkával meghálálni. Akárhányszor politikusok – bármelyik oldalról – kapcsolatba kerültek a projekttel, azt tapasztaltam, hogy értékelik és támogatják, amit csinálunk. Ez számomra azt mutatja, hogy ebben a kérdésben valóban meg tud valósulni egyfajta konszenzus.
Ez részben abból is fakad, hogy a múzeum működésében általában is tapasztalható egy egészséges távolság a politikai szembenállástól. Pécsett a közgyűlés egyik oldalról sem gyakorolt nyomást ránk, és én ezt tartom természetesnek.
A kulturális intézményeknek – különösen egy ilyen történelmi témában – szakmai alapon kell működniük. A mohácsi csata pedig olyan esemény, amelynek egyszerűen túl kell mutatnia a mai politikai törésvonalakon. Egyrészt nagyon régen történt, másrészt közös történelmi traumánk, amely minden magyar múltját formálta, függetlenül attól, hogy ma ki melyik oldalhoz tartozik.
Az ország mai állapota, határai, történelmi önértelmezése mind ebből a korszakból ered. Ezért is gondolom úgy, hogy a Mohács 500-nak természetes módon kell a politika fölött állnia.
A pécsi várjátékok és Athinay Simon várvédő harcának bemutatói sok családnak meghatározó élményt jelentettek tavaly. Ön szerint miért működik ennyire erősen az élő történelem a gyerekek és a fiatalok körében, és lehet-e ennek szerepe idén a Mohács 500 programjaiban is?
– Nagyon bízom benne, hogy ennek a kezdeményezésnek hosszú távon is lesz szerepe, mert számunkra ez a lényeg: nem öncélú tevékenység, nem azért csináljuk, hogy mi jól érezzük magunkat. Természetesen fontos, hogy a résztvevők is élményt kapjanak, de a múzeum elsődleges feladata mégis az, hogy a tudást és az információt átadja. Úgy gondolom, hogy ez a módszer kifejezetten hatékony a tudásátadásban.
Itt nemcsak a „kardok csapódása” történik meg, hanem valódi ismeretek is átmennek: előadásokat tartunk, amelyeket a közönség meghallgat, és a gyerekek is sokat profitálnak belőle. Ez számunkra kulcsfontosságú. Azt gondolom, hogy ezt érdemes folytatni. A múzeumpedagógiai eszköztár nagyon sokféle módszert kínál, és ez a megközelítés ezek között egy jól működő, sikeres irány. Úgy tűnik, hogy a közönség is nyitott rá, és valódi értéket kap belőle.
Ha Önnek kellene egyetlen napba belesűríteni Mohács tanulságát a mai fiatal generációnak, mi lenne az az egy mondat vagy gondolat, amit mindenképpen átadna?
– A legfontosabb üzenet számomra az, hogy ki kell állni azért, amit fontosnak tartunk. A mohácsi eseményekben részt vevők nem egyéni érdekekért vállaltak kockázatot: mindannyian a saját életüket tették kockára egy közös ügyért. Ez az ügy akkor elbukott, de ugyanazzal az elszántsággal és hozzáállással sikert is lehet elérni.
A történet arra is emlékeztet, hogy egy közösség képes áldozatot hozni, ha hisz valamiben. Ez a fajta közös felelősségvállalás és összefogás ma is érvényes tanulság: vannak ügyek, amelyek túlmutatnak az egyénen, és amelyekért együtt kell kiállnunk.
Ön régészként nap mint nap „kézzelfogható” kapcsolatban volt a múlttal. Előfordult már olyan pillanat egy feltárás során, amikor valóban libabőrös érzés volt szembesülni a történelemmel? Mi volt ez a pillanat?
– A feltárások mindig különleges élményt jelentenek, de a mohácsi tömegsírok vizsgálata ebből a szempontból egészen megrázó volt. Itt az ember közvetlenül találkozik az egykori sorsokkal: látja azokat a sérüléseket, amelyek ezeknek az embereknek a halálát okozták. Ennél közelebb talán nem is lehet kerülni a történelmi események valóságához. A korábbi munkáim során is az volt számomra a legizgalmasabb, amikor valami olyasmire bukkantunk, amit addig senki sem látott. Sokáig foglalkoztam régészeti légifotózással és geofizikai mérésekkel, és mivel Baranyában korábban kevés ilyen jellegű kutatás történt, nagy szerencsém volt: olyan területek fölé repülhettünk, amelyek gyakorlatilag feltáratlanok voltak. Így sikerült például több, 400–500 méter átmérőjű neolitikus körárkot azonosítanunk – ezek Európa legnagyobbjai közé tartoznak, és Kr. e. 4000–5000 között épültek. Addig senki sem látta őket úgy, ahogyan mi.
Hasonlóan meghatározó élmény volt számomra, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem révén több közel-keleti helyszínen is dolgozhattam. Ott egészen más a régészet természete: míg nálunk sok minden a föld alatt rejtőzik, ott az ember előtt állnak az épületek, és sokszor nehéz eldönteni, hogy amit lát, az még „élő” épület vagy már régészeti emlék. Ez a kulturális különbség rendkívül inspiráló volt.
Bár nem vagyok kifejezetten tárgyrégész, mégis volt egy olyan lelet, amely számomra kiemelkedő jelentőségű: a 2020-ban előkerült puskacső-töredék. Akkoriban elég kellemetlen vita zajlott arról, hogy a csatatéren talált lövedékek valóban mohácsiak-e, mert sokan túl kicsinek tartották őket, és későbbi pisztolylövedékeknek gondolták. A puskacső azonban egyértelműen 16. század eleji készítésű volt, és a kalibere pontosan megegyezett a talált lövedékekével. Ez döntő bizonyítékot adott arra, hogy a lövedékszóródás igenis kapcsolódhat a mohácsi csatához, és hogy ilyen típusú fegyvereket használtak a harcban.
Készülnek valami projekttel a nyárra?
– A rendezvény szervezése mögött egy tudatosan felépített, rendszeres együttműködés áll. A múzeumon belül több hagyományőrző is dolgozik, és velük közösen alakítottuk ki a koncepciót. Szakmai partnerünk a Kanizsai Dorottya Múzeum, emellett az egyesületünk is aktívan részt vesz a szervezésben.
A finanszírozást több forrásból próbáltuk megteremteni: tavaly az Agrárminisztérium maradványpénzéből egy alapítványon keresztül 20 millió forint támogatást kaptunk, valamint Mohács város pályázatán is nyertünk 10 millió forintot — ebből eddig 6 millió érkezett meg, a fennmaradó részre még várunk. Így összességében egy körülbelül 30 millió forintos keret áll rendelkezésünkre, amelyből szeretnénk megvalósítani a hagyományőrzők részvételével a csatarekonstrukciót.
A „nagy álomszám” az 500 fő lenne — szimbolikusan az 500. évfordulóhoz igazítva —, de reálisan inkább 300–400 fős ütközetre számítunk. Ezt Sátorhely község mellett szeretnénk bemutatni, a helyi közösség számára is látványosan és élményszerűen. A szervezés egyik nehézsége, hogy jelenleg nincs egy központi, hivatalos szervezőbizottság, amely a teljes Mohács 500 programot koordinálná. Emiatt a projektünk teljesen önállóan fut, ami nagy szabadságot ad, de több bizonytalanságot is jelent. Ennek ellenére úgy érzem, hogy meg fogjuk tudni valósítani a rendezvényt. És természetesen nagyon számítunk a pécsiek részvételére is — szeretnénk, ha minél többen eljönnének, és részesei lennének ennek a különleges eseménynek.
