Iván Bence már kétszer ott állt a paralimpiai mezőnyben, Európa-bajnoki érmet szerzett, és most újra a világ legnagyobb színpadára készül. De mi történik akkor, amikor egy élsportoló tizenkét év után már nem ugyanazt a terhelést bírja, mégis ugyanazt a teljesítményt akarja nyújtani? A pécsi úszó őszintén beszél a monoton edzésekről, a mélypontokról, a kiégés veszélyéről és arról is, miért kellett időnként kiszakadnia az úszásból. Közben kiderül, mit jelent számára Pécs, hogyan próbálja edzőként átadni a megszerzett tudást a gyerekeknek, és miért gondolja úgy, hogy mindenkinek meg kell találnia azt a területet, ahol igazán otthon érzi magát. És persze szóba kerül az is, hogyan élte meg a Dancing with the Stars teljesen más világát – és miért csinálná végig újra gondolkodás nélkül.
Mi adja számodra a legnagyobb erőt a mindennapi munkában?
– A legnagyobb erőm talán a kitartás és a motiváció. Úgy gondolom, hogy minden egyes nap felkelni, lemenni edzeni, majd bemenni a hideg vízbe úszni — ez önmagában is embert próbáló feladat. Az évek során azonban hozzászoktam ehhez a ritmushoz, és kialakítottam magamnak kisebb motivációs pontokat, amelyek segítenek fókuszban maradni. Ezeket követve mindig találok erőt ahhoz, hogy reggel leüljek, jelen legyek, és végigcsináljam az edzést. Ez a fajta rendszeresség és belső fegyelem tartja össze a mindennapjaimat.
Hogyan épül fel egy átlagos edzésnapod, és mi az, amit a legtöbben nem látnak ebből?
– Reggel 8-ra érkezünk az uszodába, és nagyjából másfél órát intenzíven úszunk. Ez elég komoly terhelés, így érthető, hogy elfáradunk. Utána hazamegyünk, és gyakran egy szárazföldi edzés is bekerül a napba, ami szintén körülbelül másfél órát vesz igénybe, tehát arra is külön időt kell szánni. Délután 2–3 óra körül van egy rövidebb pihenő, majd 4-re visszamegyünk az uszodába egy újabb másfél–kétórás edzésre. Ezután jön a pihenés és a regeneráció — ami legalább olyan fontos része a napnak, mint maga az edzés.
Ahogy telik az idő, Zsófival mindketten érezzük, hogy már nem ugyanazt a mennyiséget ússzuk, mint régebben. Viszont most sokkal inkább a minőségre helyezzük a hangsúlyt: arra törekszünk, hogy ugyanazt a szintet hozzuk, mint fiatalabb korunkban, csak okosabban, tudatosabban. Úgy érzem, nagyon jól alkalmazkodunk ehhez az új helyzethez. Jancsik Árpád remek edzéstervet állít össze, és igyekszik úgy felépíteni a munkát, hogy az számunkra a lehető legideálisabb legyen. Szerintem sikerült megtalálnunk azt a balanszot, amelyben hatékonyan tudunk dolgozni, fejlődni, és közben megőrizni a testünk épségét is.
Volt olyan időszak, amikor majdnem feladtad? Mi húzott vissza?
– Természetesen a karrierben mindenkinek vannak mélypontjai. Nekünk is volt az elmúlt tizenkét évben több olyan időszak, amikor már nem volt kedvem csinálni, elfáradtam, vagy egyszerűen szükségem volt egy kis pihenésre. Ilyenkor mindig igyekeztünk olyan megoldást találni, olyan részfeladatokat beépíteni, amelyek átlendítenek a nehezebb napokon. Előfordult, hogy elmentünk nyaralni, pihenni, vagy más sportot próbáltunk ki, hogy kicsit kikapcsolódjunk. Aztán mindig eljött az a pillanat, amikor már hiányzott az úszás, és vissza akartam térni. Ilyenkor újra elkezdtük az edzéseket.
Az úszás nagyon monoton sportág: egész évben faltól falig úszunk, ami rendkívül speciális terhelés. Éppen ezért fontos, hogy megtaláljuk azokat a kis „kiskapukat”, amelyekkel ki tudjuk zökkenteni magunkat a hétköznapokból. Szerintem ezek segítenek abban, hogy elkerüljük a kiégést, és ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk ezt a szép sportot.
Nagyon sok szép eredményt értél el. Van olyan, amelyikre különösen büszke vagy?
– A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy eljutottam két paralimpiára. Úgy gondolom, ez önmagában hatalmas eredmény. Egyéni szinten természetesen kiemelkedik a 2018-as Európa-bajnoki ezüstérmem, de számomra mégis az jelenti a legnagyobb szót, hogy kétszer is ott lehettem a világ legnagyobb versenyén. Most a harmadik paralimpiára készülünk, meglátjuk, mit hoz. Úgy érzem, amit eddig kaptam az úszástól, azzal már teljesen elégedett lehetek. Ha holnap abbahagynám, azt mondanám: szép karriert zártam. De még van két év Los Angelesig, és szeretnénk eljutni oda. Addig is több verseny áll előttünk, amelyeken szeretnénk jól teljesíteni. Úgy gondolom, lassan teljes lesz az a kör, amit ez a sport adhat nekem.
A paralimpián való részvétel milyen érzéseket hozott elő benned?
– A paralimpia egy teljesen speciális verseny, hiszen négyévente rendezik meg, és minden sportág jelen van. Az úszásban általában ugyanazokkal az ellenfelekkel találkozunk a világversenyeken, így ebből a szempontból nincs sok újdonság. Mégis egészen más élmény, amikor beköltözünk a faluba, ahol mindenki együtt él, együtt étkezik — ez egy teljesen külön világ. Az első paralimpiám ráadásul a COVID-időszakban volt, ami nagyon furcsa élményt adott, mert nem voltak nézők, nem volt igazi hangulat, és ez mindannyiunk számára szokatlan volt. Mégis óriási dolog volt ott lenni.
A paralimpia teljesen más élethelyzet és versenykörnyezet, mint egy Európa- vagy világbajnokság. Négyévente van, nagyobb a rangja, és egészen másfajta felkészülést igényel. Itt tényleg úgy kell odaállni, hogy mindent beleadunk — fizikailag, mentálisan, érzelmileg is.
Az S6-os kategóriában milyen technikai kihívásokkal kell megküzdened?
– Az S6-os kategória különösen összetett, mert nagyon sokféle sérüléssel élő sportoló tartozik ide. Vannak köztünk alacsony növésű versenyzők, két végtagot érintő sérüléssel élők, illetve idegrendszeri érintettségű sportolók is — emiatt rendkívül vegyes a mezőny. Mi is igyekeztünk ehhez a sokszínűséghez alkalmazkodni, és olyan versenyszámot választani, amely a képességeimhez a legjobban illeszkedik. A 200 méteres vegyes úszás mellett döntöttünk, mert ebben mind a négy úszásnemet le kell úszni, és ehhez mind a négy végtag teljes értékű használata szükséges — ez számomra adott.
Természetesen vannak olyan ellenfeleim, akik valamelyik végtagjukat sérülés miatt kevésbé tudják használni, így számukra bizonyos úszásnemek hátrányt jelenthetnek. Mások viszont épp kiemelkednek a kategórián belül, mégis ide sorolják őket. Ezért is mondható, hogy az S6 egy kifejezetten nehéz, és sokszor vitatott kategória. Ennek ellenére úgy érzem, Európán belül stabilan ott vagyok a legjobb öt között, és nemzetközi szinten is elismert versenyzőnek számítok. Minden világversenyen döntő közelében vagy döntőben úsztam, és amikor lehetőségem volt, minden paralimpián ott voltam. Ezek az eredmények megerősítenek abban, hogy a helyem a világ élmezőnyében van.
Mit jelent számodra Pécs, mint szülőváros és sportközeg?
– Echte pécsi vagyok — ide születtem, itt nőttem fel, itt jártam iskolába, gimnáziumba és egyetemre is. Ez a város lett az otthonom minden értelemben: a közeg, amelyben mozgok, az emberek, akikkel nap mint nap találkozom, és azok a helyek, amelyekhez kötődöm. Pécsen nagyon sokan ismernek már: láttak kosármeccsen, focimeccsen, vagy éppen az uszodában. Ez a fajta közvetlen kapcsolat a várossal és a közösséggel számomra rendkívül fontos.
Éppen ezért egy esetleges elköltözés vagy váltás hatalmas lépés lenne. Megszoktam ezt a környezetet, pontosan tudom, hol vannak azok a pontok a városban, ahová rendszeresen járok, amelyek feltöltenek vagy inspirálnak. Nekem Pécs Magyarországon az origó — az a hely, ahonnan minden indul, és ahová mindig visszatérek.
Hogyan reagálnak az emberek, amikor először találkoznak veled személyesen? Megismernek, tudják ki vagy?
– Pécs nem egy nagy város, ezért az emberek gyakran találkoznak egymással. Én is sok olyan helyre járok, ahol sokan megfordulnak: kosár- és focimeccsekre, illetve az uszodába. Az ottani közeg már régóta ismer, tudják, ki vagyok, honnan jövök. Akik még nem találkoztak velem személyesen, azok nem feltétlenül tudják, ki vagyok, de sokan a tévéből ismernek, mások a focipályáról, a kosárlabdáról vagy éppen az uszodából. Ez egy sok összetevős dolog: minden közeg más-más oldalról lát minket. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy Zsófival mindketten ismertebbek vagyunk a városban.
Nekem ez jól esik. Időnként odajönnek beszélgetni pár szóra — megkérdezik, merre tartunk, hogy állunk, mi a következő cél. Ezek a rövid találkozások mindig jól esnek, mert érzem, hogy figyelnek ránk, drukkolnak nekünk, és részei vagyunk a város életének.
Edzőként milyen értékeket szeretnél átadni a gyerekeknek?
– 12–13 évesen kerültem be az uszodai közegbe. Volt egy nevelő edzőm, és ott volt Árpád is, aki már nagyjából 12 éve velem dolgozik. Végigkísérte, ahogy felnövök, és rengeteget tanultam tőle — nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Most igyekszem azokat az értékeket továbbadni a gyerekeknek, amelyeket én is kaptam.
Számomra az a legfontosabb, hogy a gyerek szeressen lejárni úszni, ne azért jöjjön, mert kötelező. Ha kell, szigorúak vagyunk, és van, hogy keményen dolgozunk, játék nélkül. De ugyanilyen fontos, hogy legyen helye a humornak, a játéknak, a felszabadult pillanatoknak is. A cél az, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, szeressenek hozzánk járni, és hosszú távon is ott tudjuk tartani őket az edzéseken.
Úgy érzem, ez most nagyon jól működik: sok gyerek jár hozzánk szívesen, és megvan bennük az a fajta tisztelet, hogy figyelnek rám, és megcsinálják, amit kérek. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy időnként „lemegyek az ő szintjükre”: beállok játszani, hülyéskedni velük, mert ettől leszünk egy csapat. Szerintem sikerült megtalálnom azt a balanszot, ahol egyszerre vagyok edző, példakép és partner is a munkában.
Miért érdemes a gyerekeknek az úszást választani?
– Nálunk az a legfontosabb, amikor edzést tartunk, hogy a gyerekek valóban szeressék azt, amit csinálnak. Hogy örömmel járjanak le, ne pedig kötelességből. Aki nem szeret ott lenni, annak szerintem sosem lesz olyan hozzáadott értéke az úszás az életéhez, ami igazán előre viszi. Ha valaki viszont szeret lejárni, szereti azt, amit csinál, akkor tudja kihozni magából a legtöbbet.
Számunkra a legjobb visszajelzés az, amikor látjuk a gyerekeket versenyen jobban úszni, fejlődni, javítani az idejüket. Ez azt mutatja, hogy jó közegben vannak, megfelelő szakemberekkel dolgoznak, és olyan tempóban tudnak készülni, ami az ő javukat szolgálja. A legnagyobb öröm mégis az, amikor látjuk őket felállni a dobogóra, átvenni egy érmet, és látjuk rajtuk — és a szülőkön is — azt az őszinte boldogságot. Ilyenkor mi is kapunk egy belső vállveregetést: jól csináljuk, amit csinálunk.
Mert ha ezek a visszajelzések nem lennének, és a gyerekek sem szeretnének hozzánk járni, akkor nekünk sem lenne meg az a mindennapi motiváció, hogy lássuk őket fejlődni, tanítani, támogatni. A gyerekek öröme és fejlődése tart minket is mozgásban.
Mi az, amit az úszásnak köszönhetően később hasznosíthatsz az életben?
– A kitartást és a monotonitás tűrését egyértelműen az úszásnak köszönhetem. Úgy gondolom, ha nem úsznék, ma nem lennék ennyire kitartó sok más területen sem. A tanulásban is rengeteget segített: elvégezni a gimnáziumot és az egyetemet, jó eredményekkel, 4-es, 5-ös tanulóként — ehhez óriási állóképesség és fegyelem kell. Nagyon sok olyan „falat” kell áttörni, amit csak kitartással lehet.
Az élsport mellett egyetemen helytállni különösen nehéz, mert nem elég csak az órákon tanultakra támaszkodni: rengeteget kell tanulni mellette. Én is így voltam vele — sokat tanultam, sokat dolgoztam, de mindig azt éreztem, hogy ez a fejlődésemet szolgálja. Úgy gondolom, ettől lettem jobb abban, amit csinálok. A tanulás és a sport együtt formáltak olyanná, amilyen ma vagyok, és segítenek abban, hogy a szakmámban is helyt tudjak állni, ahol a jövőmet látom.
Mik a távolabbi céljaid?
– Hosszú távra nem szoktunk előre tervezni; mindig ciklusokban gondolkodunk. Ezek négyéves egységek, és most a következő nagy cél Los Angeles, ami két év múlva lesz. Szeretnénk kijutni, szeretnénk ott lenni, és szeretnénk egy igazán jó teljesítményt letenni az asztalra. Addig azonban rengeteg feladat vár ránk: lesz egy Európa-bajnokság, egy világbajnokság, majd újra egy EB — tehát sok verseny és még több edzés áll előttünk.
A rövid távú céljaink most erre a két évre fókuszálnak: úgy felépíteni a munkát, hogy Los Angelesben a lehető legjobb formában érkezzünk meg. Emellett ott vannak a gyerekek is, akikkel foglalkozom. Úgy érzem, Árpival nagyon jó egyensúlyt találtunk: tudok maximálisan teljesíteni az edzéseken, és közben a gyerekekkel is minőségi munkát tudok végezni. Ez a kettősség most jól működik, és mindkét területen helyt tudok állni.
Ha egyetlen üzenetet küldhetnél minden olyan fiatalnak, aki valamilyen akadállyal él, mi lenne az?
– Sosem késő elkezdeni azt, amit igazán szeretnél. Én is viszonylag későn, 12–13 évesen kezdtem el úszni, és mégis ez lett az életem. Szerintem az a legfontosabb, hogy abban próbálj meg a legjobb lenni, amiben valóban érzed magad. Én először kosaraztam, de egy idő után láttam, hogy abban már nem tudok úgy fejlődni, nem tudok olyan szintre eljutni, amire vágytam. Ezért váltottam át az úszásra — és ez hozta meg azt az utat, amelyben tényleg kiteljesedhettem. Az úszásban is arra törekedtem, hogy megtaláljam azt az életformát, azt a ritmust, amelyben a legjobb lehetek. Úgy érzem, sikerült. És pont ezért hiszem azt, hogy mindenkinek érdemes megkeresnie azt a területet, ahol igazán otthon érzi magát — mert onnantól kezdve minden erőfeszítés értelmet kap.
Szerinted elég figyelmet kap a parasport?
– Úgy gondolom, hogy lehetne több figyelem is, de már elindult valami. Párizsban például már élőben lehetett minket nézni, ugyanúgy, mint az épek olimpiáját — szerintem ez egy fontos előrelépés. Bízom benne, hogy Los Angelesben ez még jobb lesz. A tévés szereplések is sokat hozzátesznek: egyre többen ismernek meg, tudják, ki vagyok, honnan jöttem. Ez is segít abban, hogy a parasport közelebb kerüljön az emberekhez. De azt gondolom, még mindig lehetne több figyelem, több felület, több lehetőség. Mégis úgy érzem, elindultunk egy olyan úton, amely lassan a társadalom felé is jobban megnyitja ezt a világot. És ez már önmagában egy nagyon fontos változás.
Az úszás mellett a kosárlabda szerelmese vagy. Mivel foglalkoznál most, ha nem úszó lennél?
– Őszintén szólva még soha nem gondolkodtam azon, hogy mihez kezdenék, ha nem úszó lennék. Akkor is járni kellett volna iskolába, egyetemre, de ez a kérdés igazán sosem merült fel bennem. Amikor elkezdtem a gimnáziumot, már úgy tudtam tervezni az életemet, hogy minden az úszás köré épül. A gimit is így kezdtük el, és az egyetemet is úgy választottam, hogy összeegyeztethető legyen a sporttal. Abban viszont biztos vagyok, hogy akkor is a sportban maradtam volna. Talán menedzserként, játékosügynökként vagy valami hasonló területen dolgoznék, mert ez mindig érdekelt. Szinte minden sportág érdekel, nagyon szívesen járok meccsekre — számomra ez feltöltődés. Könnyen el tudom képzelni, hogy ha nem úszóként, akkor valamilyen háttér szerepben, de ugyanúgy a sport világában találtam volna meg a helyem.
Végül egy kis szórakozás! Milyen volt a Dancing with the Stars élmény, és mit adott hozzá az életedhez?
– Amikor megkerestek a táncos műsorral kapcsolatban, úgy éreztem, hogy pont jókor jött ez a lehetőség. A paralimpia után voltunk, és kellett egy időszak, amikor kicsit kiszakadok az úszásból. Úgy gondoltam, hogy 3–4 hónapnyi váltás jót tehet, hiszen a következő nagy cél, Párizs, még három évre volt. Leültem Jancsik Árpád edzőmmel, és átbeszéltük, merre tovább. Ő is nyitott volt erre az irányra, és végül arra jutottunk, hogy az életben talán egyszer adódik ilyen lehetőség — ezt nem szabad kihagyni. A műsor rengeteg új élményt adott: sok új embert ismertem meg, sok ismerősöm lett a pesti táncos közegben, és olyan szakemberekkel dolgozhattam együtt, akikkel korábban nem is gondoltam volna, hogy valaha közös munkánk lesz. Nagyon jó élmény volt, tényleg. Mindig azt mondom: ha újrakezdhetném, gondolkodás nélkül újrakezdeném. Nagyon szerettem azt az időszakot.
