Ötödikes korában már verseket írt, később azonban az élet egészen más pályára sodorta: autószerelőnek tanult, majd évtizedeken át Pécs kulturális életének meghatározó intézményeit vezette. Az írásra sokáig nem maradt ideje, mígnem 53 éves kora körül úgy döntött, eljött az idő, hogy végre az irodalomnak szentelje magát. Azóta egymás után születtek a könyvei, jelenleg már a huszonötödiken dolgozik. Orcsik Ferenc szerint az irodalom akkor ér valamit, ha kapaszkodót és reményt tud adni azoknak, akik a saját helyüket keresik a világban. A pécsi kulturális élet változásairól, az olvasókhoz vezető nehéz útról, könyveiről és arról is beszélgettünk vele, miért lenne szükség nagyobb összefogásra a város írói között.
Ön évtizedeken át Pécs kulturális életének egyik szervezője volt, majd 53 éves kora körül kezdett el igazán intenzíven írni. Mi indította el ezen az úton? Miért éppen akkor érkezett el az írás ideje?
– Már egészen zsenge koromtól kezdve az irodalom felé fordultam. Ötödikes koromban verseket írtam, bár ezek a sok költözés miatt sajnos nem maradtak meg. Hetedik–nyolcadik osztályos koromban azonban már egy ifjúsági kalandregényt is papírra vetettem, kézírással; ma is megvan, a fiók mélyén őrzöm. A gyerekeim már elolvasták, az unokáim még nem jutottak el odáig.
Tizenkét gyermekes családból származom, én voltam a legidősebb fiú. Nálunk először a kenyérkereset volt a fontos: szakmát kellett tanulni, hogy segíteni tudjak otthon. Édesapám autószerelőnek íratott be – akkoriban a szülők döntöttek –, és a szakmunkásképzőt kiváló eredménnyel végeztem el. Az országos „Szakma Kiváló Tanulója” versenyen soron kívül kaptam meg az oklevelet és a szakmunkás bizonyítványt. Néhány évig dolgoztam is a szakmában.
Közben levelezőn elvégeztem a középiskolát, majd a főiskolát, később pedig további három diplomát szereztem. Már szakmunkásképzős koromban is írtam novellákat: rövid, néhány oldalas szösszeneteket, amelyek ma visszaolvasva is értékelhető írások. Kende Sándor pécsi író, a Magyar Írók Könyvesboltjának vezetője elolvasta az írásaimat, és bíztatott további alkotásra. Felesége, Kende Sándorné Ildikó volt a könyvtáros nálunk, én pedig később a kultúrház vezetője lettem. A szakszervezeti és vállalati vezetők látták bennem a kulturális beállítottságot, így már középiskolásként felajánlották a frissen alakuló művelődési ház és könyvtár vezetését. A diplomám még nem volt meg, de a főiskolát már közben végeztem – saját erőből, saját forrásból.
Innentől kezdve mindig valamilyen intézmény vezetője voltam, és mindig magas fokon égtem, hajtottam, nem volt időm az írásra. A családban becsületbeli ügy volt, hogy amit az ember vállal, azt a lehető legjobban teljesítse. Édesapám mindig azt mondta: „Ha valamibe belefogsz, fiam, legyél benne a legjobb.” Én pedig hajtottam, nem értem rá pihenni, könyveket írni.
Később megnősültem, jöttek a gyerekek, és a munka továbbra is teljes embert kívánt. A városházán közművelődési főelőadóként dolgoztam, egy személyben felelve a város teljes közművelődési rendszeréért, a huszonvalahány intézményért. Innen kerültem hét év városházi munka után a Családi Intézet igazgatói székébe, amely a társadalmi rendezvények szervezési feladatait is ellátta, ahol a házasságkötésektől a temetésekig, városi ünnepekig minden ünnepi esemény hozzánk tartozott.
Amikor összevonták az intézményeket, megpályáztam a Pécsi Ipari Vásár Kft. igazgatói állását és elnyertem. A munka még intenzívebb lett: külföldi utak, világkiállítások, folyamatos szervezés. Éjjel-nappal dolgoztam, és ha épp nem dolgoztam, az agyam akkor is a feladatokon járt.
A Pécsi Ipari Vásár megszűnése után visszavágytam a kultúra területére. Toller László polgármesterrel meg is beszéltük, hogy ott szeretnék tovább alkotni. Nagy Sándor nyugdíjba vonulása után megpályáztam az intézményvezetői állást, elnyertem, és onnan mentem később nyugdíjba.
Már az igazgatói időszakom előtt írtam meg az első könyvemet 2004-ben. 2005-ben már igazgató voltam, aztán ismét jött egy hosszabb szünet az írásban, mert a nyolc intézményegységből álló Ifjúsági Központ vezetése teljes embert kívánt: az Ifjúsági Háztól, a Szivárvány Gyerekháztól a Mecseki Kisvasútig, a balatoni táboroktól a pécsi KRESZ-parkig és a Vidámparkig minden hozzánk tartozott.
2009-ben, amikor bejelentették, hogy 60 éves korig már lehet nyugdíjba menni, kértem a nyugdíjazásomat. Még két évem lett volna a vezetői ciklusból, de a közgyűlés elfogadta a döntésemet. Úgy éreztem: eljött az idő, hogy írjak és a családdal foglalkozzam.
Azóta egymás után születnek a könyveim. Ma már a huszonötödiket írom.
Sok író egész életében készül az első könyvére, Ön viszont már élettapasztalattal, egy hosszú szakmai pálya után lépett az irodalomba. Mit adott az írásnak az a világ, amit korábban közösségszervezőként, kultúraközvetítőként megismert?
– Hosszú pályám során azt tapasztaltam, hogy az emberek minden korban a boldogulásukat keresik. Természetes emberi igény, hogy szeretnénk jobb életet, biztonságot, boldogságot. Én pedig úgy éreztem: akkor adok a legtöbbet, ha megmutatom az utat, amelyen elindulva mindez elérhető.
A szüleim vallásos emberek voltak, belém nevelték az emberszeretetet, a közösségért való áldozatvállalás készségét. Ez a szemlélet határozta meg az írói munkámat is. Úgy gondoltam: ha már kaptam valamit az élettől – tapasztalatot, kitartást, hitet –, akkor azt tovább kell adnom.
Ezért minden könyvem egyszerre hordoz drámai és optimista elemeket. A dráma az élet nehézségeiből fakad, amelyeket magam is megtapasztaltam: tizenkét gyermekes családban nőttem fel, sokszor nélkülöztünk, gyerekként éheztünk is. Az optimizmus pedig abból a meggyőződésből születik, hogy mindig van kiút, mindig van remény, és az ember képes felállni, továbblépni, boldogulni.
Az első könyvemet is így írtam meg: két nehéz sorsú fiatal történetén keresztül mutattam meg, hogyan lehet a legkilátástalanabb helyzetből is felemelkedni, hiszen én magam is innen indultam.
A könyveimben egyszerre próbálok utat mutatni az egyénnek és a közösségnek. Hiszek abban, hogy nem elég, ha csak én boldogulok: a közösségnek is erősödnie kell, és az ember felelősséggel tartozik azért, hogy ebben segítse a környezetét. Ugyanakkor az egyéni pályákon is szeretnék kapaszkodót adni: hogyan lehet boldogabbnak lenni, hogyan lehet kitörni a nehézségekből, hogyan lehet megtalálni a saját helyünket a világban.
Ez a cél hajtott mindig: segíteni, utat mutatni, reményt adni.
A könyveiben hétköznapi emberek, emberi sorsok, kapcsolatok kerülnek középpontba. Mit keres egy történetben: a nagy fordulatokat vagy inkább azokat az apró pillanatokat, amelyekből egy élet összeáll?
– Minden életnek vannak fordulópontjai. Olyan sorsfordító pillanatok, amelyek egyetlen mozdulattal képesek megváltoztatni az ember útját. Íróként én is azt tapasztaltam, hogy ezek a katarzisok – legyenek pozitívak vagy negatívak – adják egy történet valódi erejét. Több könyvemben is ezeket a nagy sorsfordító eseményeket helyezem a középpontba: innen indul el a változás, innen kezd új irányt venni a szereplők élete.
Pozitív fordulópont például az Álomidő című könyvemben jelenik meg, ahol a fiatalok egy véletlen folytán olyan lehetőséghez jutnak, amelyből ki tudnak emelkedni a nehéz helyzetükből, és nemcsak saját maguknak, hanem másoknak is boldogabb életet teremtenek. A Fehér szikla szerelmesei – amely Shakespeare Rómeó és Júliájának pécsi, Tettye-sziklára helyezett átirata – ezzel szemben egy negatív katarzist mutat be: a szereplők nem találják meg a kiutat, és a tragédia válik a történet meghatározó elemévé.
Valójában minden könyvemben jelen van egy ilyen sorsfordító pont. Úgy gondolom, hogy minden irodalmi alkotásnak szüksége van egy olyan pillanatra, amelyben összesűrűsödik a mű értelme, és amelyet az olvasó – akár tudatosan, akár ösztönösen – magával visz. Van, aki csak érzi ezt a fordulatot, más pedig értelmezi is, és vissza tudja vetíteni a saját életére: milyen változást jelenthetne számára egy ilyen pillanat.
Íróként a szép magyar nyelvet követem. Nem használok idegen szavakat, nem írok le öncélú, viszolygást keltő jeleneteket. Az olvasmányosságot tartom szem előtt: azt szeretném, hogy a legegyszerűbb ember ugyanúgy megértse és élvezze a történetet, mint a legkifinomultabb értelmiségi. A magyar beszéd szépsége, tisztasága és érthetősége számomra alapvető érték.
Hiszem, hogy a sorsfordító pontok nemcsak a történetekben, hanem az emberek életében is jelen vannak. A könyveimben ezeket keresem, ezeket mutatom meg – hogy az olvasó felismerje: a saját életében is létezhet olyan pillanat, amely mindent megváltoztathat.
Pécs mindig erős kulturális identitással rendelkező város volt. Ön szerint ma milyen szerepe van az irodalomnak egy város életében? Képes-e még közösséget teremteni egy könyv vagy egy írói jelenlét?
– Pécsnek mindig különleges hangulata volt. A városnak van egy klasszicista kisugárzása, amit az épületei és a kulturális múltja is erősít. A ’80-as években Takács Gyula, a megyei tanács kulturális alelnöke tudatosan támogatta, hogy ezeket a szép épületeket tartalommal töltsék meg. Akkor indult el egy erős kulturális fejlődés: kialakították a Múzeum utcát, létrejött a Grafikai Műhely, sorra nyíltak a kiállítóterek. Sok későbbi Kossuth-díjas művész is Pécsről indult.
Az irodalmi életet a megyei könyvtár támogatta. Olyan írókat foglalkoztattak, mint Csorba Győző vagy Tüskés Tibor. A Jelenkor folyóirat akkoriban nagyon fontos volt, sokan olvasták, standokon is árulták. Ma már kevesen tudnak róla, és sokkal szűkebb körhöz jut el. Úgy látom, ma kettészakadt a pécsi irodalom: – az egyik a Jelenkor köré épülő profi írók világa, a másik a Pro Pannonia kiadó köré szerveződő helyi alkotók köre. A nem főfoglalkozású irodalmároknak kisebb a támogatottsága, nehezebb a kitörés lehetősége. Ezek kisebb kulturális közösségek – mint például a CINKE Irodalmi Kör az ORIGÓ Ház Kulturális Térben, vagy a CUHÁRÉ Közösségi Térhez csoportosuló írók, költők, alkotók köre.
A Jelenkor a hivatásos írókat menedzseli, a Pro Pannonia pedig igyekezett a pécsi szerzőket támogatni, de ez mára gyengült. A kettő nem működik együtt, pedig sokat segíthetnének egymásnak.
A Csorba Győző Könyvtár egy időre felkarolja a feltörekvő írókat, engem is, de ennek a finanszírozási bázisa megszűnt. Ettől függetlenül is sok helyre hívnak előadni: közösségi házakba, civil körökbe, művészeti csoportokhoz. De ez inkább csendben, „fű alatt” történik, nincs mögötte városi szintű szervezés.
A könyvterjesztés is nehéz. A boltok főleg a bestsellereket árulják, a helyi kiadványok háttérbe szorulnak. Ezért kerültek a könyveim a Városháza segítségével a Tourinform Irodába, hogy legalább a város főterén elérhetők legyenek. A könyvtárakban is megtalálhatók, és én magam is adományoztam több példányt, hogy minden városrészben hozzáférhetőek legyenek.
A 75 éves jubileumomat az Origó Közösségi Házban tartom, a CINKE Irodalmi Körrel együtt. Sok helyen bemutatkoztam már: a Civil Közösségek Házában, a Pécsi Művészkörben, a Vasutas Művelődési Házban, a CUHÁRÉ Közösségi Térben, Postavölgyben és további civil helyeken. Ezek a közösségek tartják életben a pécsi irodalmat.
Úgy érzem, a városnak szüksége lenne egy közös fejlődési irányra, amely összefogja a profi és az amatőr írókat. Erről már beszéltem Zag Gábor alpolgármesterrel is. Jó lenne, ha a helyi irodalom két szegmense összetalálkozna, mert így igazi értéket teremthetne Pécsnek.
Azt tapasztalom, hogy Pécsett sokkal többen olvassák az én könyveimet, mint a Jelenkorban megjelenő írók műveit. Ez furcsa helyzet, mert valójában együtt kellene működnünk, nem külön utakon járnunk.
Több, mint húsz könyv jelent meg a neve alatt. A mennyiség mellett hogyan őrizhető meg az alkotás öröme és a minőség iránti igény? Van-e olyan műve, amely különösen közel áll Önhöz?
– Már huszonnégy könyvet írtam, és most a huszonötödiken dolgozom. Sokféle műfajban alkottam, mert mindig azt tartottam fontosnak, hogy a téma határozza meg a formát. Írtam regényt, családregényt, novellákat, színpadi drámát, pszichodrámát, krimit – szinte minden műfajban kipróbáltam magam. A dokumentarista műfaj nem az én világom, azt meghagyom a kutatóknak, mint amilyen Szirtes Gábor volt a Pro Pannonia kiadónál.
A minőség mindig fontos volt számomra. Mivel nem főállású író vagyok, sosem rohantam egyik könyvből a másikba. Mindig tartottam egy szünetet: élményeket gyűjtöttem, gondolkodtam, anyagot kerestem. A marketinges végzettségem miatt azt is figyeltem, mire van szüksége az embereknek, akik a boldogulást keresik. Mi segíthet nekik abban, hogy megtalálják önmagukat? Ezekből születtek a témák.
Ilyenkor előveszek egy vastag füzetet, és feljegyzem az ötleteket. Sokszor csak később nyúlok vissza hozzájuk, amikor eljön az ideje, hogy megírjam az adott történetet. Sci-fi-t nem írok, mert engem a jelen érdekel. Azoknak írok, akik ma élnek, ma küzdenek, és ma keresik a helyüket a világban. A középkor, a grófnők világa más műfaj, más írók terepe. Engem mindig azok az emberek érdekeltek, akikkel együtt „húztuk a csizmát”, akik hasonló élethelyzeteket éltek át, mint én.
Úgy érzem, hogy a munkám nem kopott meg. Nem arról van szó, hogy volt néhány nagy katarzis, és utána már csak megszokásból írok. Minden könyvben van valami különlegesség, valami „blikkfang”, ami miatt érdemes róla beszélni. Remélem, ezt továbbra is meg tudom tartani.
A kortárs irodalmi világban sokféle út létezik: vannak erősen szakmai, kritikai körökben mozgó szerzők, és vannak olyan írók, akik elsősorban az olvasókkal keresik a kapcsolatot. Ön hova helyezi magát ebben a világban? Mit jelent Önnek az olvasói visszajelzés?
– Mindig az olvasóra figyelek. Úgy gondolom, azért érdemes írnom, mert az emberek visszajelzései fontosak, és ezekből látom, hogy van értelme annak, amit csinálok. Az első „próbaolvasók” természetesen a családom: a magyar irodalom szakos feleségem, a lányaim, a vejeim. Az unokáim még kicsik, negyedikes és másodikos, nekik külön mesekönyveket írok, de néha felolvasok nekik egy-egy részletet a nagyobb könyveimből is, mert nincs bennük semmi olyan, amit gyerek ne hallhatna – legfeljebb a szép szerelmi történetek.
A nagyközönségtől is sok visszajelzést kapok. Eljönnek a következő könyvbemutatómra, megkeresnek, megveszik az új kötetet. A Balatonon is van egy kis alkotóházam, ahol a nyarat töltjük, és ott is sokan felkeresnek. Van, hogy a boltban megvett könyvet hozzák el nekem dedikálni, és elmondják, hogy tetszett nekik. Szerintem egy jó történetet 50 oldalban is meg lehet írni, nem kell hozzá több száz oldal.
Fontosnak tartom, hogy a könyveim könnyen olvashatók legyenek. A mai embernek nincs ideje hosszú, nehéz szövegekre, ezért én 200 oldalnál többet nem írok. A betűtípusra és a tagolásra is figyelek: olyan legyen, amit nem fárasztó olvasni, ami tiszta, jól átlátható szerkesztésű.
Nagyon fontosak számomra a közösségek. Sokszor hallom vissza, hogy beszélgetnek a könyveimről, ajánlják egymásnak. Volt olyan gyerek, aki azt mondta: „Jó, hogy megírtad ezt.” A balatoni barátaimnak írtam egy kis könyvecskét Máriafürdői történetek címmel, amiben leírtam, hogyan találtunk rá a házikóra, hogyan vertek ott gyökeret a barátaink, és milyen közös élményeink voltak.
A balatoni barátok gyakran kérdezik, mikor tartok újra könyvbemutatót nekik. Ott a közösség összetartóbb, naponta találkozunk, köszönünk egymásnak, beszélgetünk. Tartottam már bemutatót a helyi művelődési házban is, és mindig nagy örömmel fogadnak.
Pécs és Baranya kulturális élete sok változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Mit lát ma a legfontosabb feladatnak: a hagyományok őrzését, az új értékek teremtését vagy a kettő egyensúlyát?
– A kultúrában nagyon fontos az egyensúly: kell az innováció, mert nélküle nincs fejlődés, de ugyanilyen fontos a hagyományos, helyi kultúra és a közösségek is. Régen Pécsett 24 művelődési ház működött, ma már csak kettő maradt: a Vasutas és a Kertvárosi Apáczai Kulturális Központ. A többi helyet a kisebb közösségi házak vették át, mint az Origó, a Patacsi Közösségi Ház, a Szabolcsfalui közösségi tér, a vasasi kis közösségi terek vagy a postavölgyi CUHÁRÉ.
Ezek a kis közösségi házak azért fontosak, mert a helyi emberek mozgatják őket. Van, amelyik kap önkormányzati támogatást, van, amelyik nem, de általában együttműködnek a várossal. Legalább a rezsiköltséget igyekeznek biztosítani, hogy működni tudjanak. A programokat viszont már maguk szervezik, a saját közösségük igényei szerint.
Ha egy fiatal pécsi vagy baranyai ember most azt mondja: „szeretnék írni, történeteket megosztani, de nem tudom, van-e ennek értelme”, mit mondana neki az Ön több évtizedes tapasztalatával?
– Többen keresnek meg azzal, hogy szeretnék kiadni a saját könyvüket. Ilyenkor mindig elmondom nekik a lehetőségeket, a nehézségeket és a buktatókat is. Volt már több olyan ember, aki a tanácsaim alapján ki tudta adni a könyvét. Nem lett belőlük író, de a saját kötetük ott van a polcon – és ez nekik nagy öröm.
Azt is elmondom mindenkinek, hogy nem elég megírni egy könyvet. El is kell juttatni az olvasókhoz. Ez a legnehezebb része, mert a nagy könyvterjesztő hálózatok főleg a bestsellereket árulják. Régebben az én könyveim is ott voltak az Alexandrában, a Lírában, több helyen, és a balatoni boltokban ma is megtalálhatók. De a legtöbb helyen már nem foglalkoznak helyi kiadványokkal. Ha valaki beviszi a könyvét, a boltos nem köt vele szerződést, mert a nagy kiadók uralják a piacot.
Pécsen nincs igazi könyvkiadó. A Pro Pannonia és a Jelenkor létezik, de mindkettő speciális területet fed le. A Pro Pannonia régen, Szirtes Gábor idején még több pécsi dokumentumkötetet adott ki, de ma már ez is visszaszorult. A Jelenkor pedig egy szűk, professzionális körnek szól.
Én magánkiadóként dolgozom. Megtanultam, hogyan kell működtetni egy kiadást, és a közgazdász–marketinges végzettségem sokat segít. Ennek köszönhetően a könyveim több ezer pécsi embernél ott vannak. Ma már minden harmadik–ötödik ember tudja, ki az az Orcsik Ferenc író. Ez hosszú évek munkája volt, sok időbe telt, mire idáig eljutottam.
Szerencsém is volt, mert a kulturális életben ismert ember voltam. Ha elmentem valahová, elfogadtak, és könnyebben szervezhettem könyvbemutatókat. A Csorba Győző Könyvtár később felkarolta a munkámat, és segített abban, hogy a megyében is bemutathassam a műveimet.
A történet elejére visszatérve: Kende Sándorné volt a könyvtáros nálunk, és ő vitte el a férjének – Kende Sándornak – az első novellámat. Ő már akkor ismert író volt Pécsett, bár sosem fogadták el „profi” írónak. Mégis sikeres volt, mert saját maga árusította a könyveit, és irodalmi kávézót működtetett, ahol az emberek olvashattak, beszélgethettek, és találkozhattak az írókkal. A Nádorban is összejöttek időnként a pécsi alkotók.
Ma ilyen hely sajnos nincs. Ez nagy hiány.
Ha egyszer valaki évtizedek múlva fellapoz egy Orcsik Ferenc-könyvet, mit szeretne, mit vigyen magával belőle: egy történetet, egy érzést vagy egy gondolatot?
– Számomra mindig van egy központi gondolat: segíteni az embereket a boldogulásban. A könyveimet azoknak írom, akik keresik a boldogságot, és szeretnék megtalálni a saját útjukat. Azt szeretném, hogy vigyék magukkal azt az üzenetet, hogy mindig van lehetőség, mindig van mód arra, hogy az ember előrébb jusson, boldoguljon és boldog legyen.
Ez a gondolat végig kíséri valamennyi könyvemet.
