Volt idő, amikor egy templomi fellépés vagy akár egy kereszt a kórustag kulcstartóján is politikai ügyet jelenthetett. Tillai Aurél Kossuth-díjas karnagy évtizedeken át vezette a Pécsi Kamarakórust, amellyel nemzetközi versenyeket nyert, és a világ számos országában képviselte a magyar kóruskultúrát. A kezdeti nehézségekről, a felejthetetlen külföldi utakról, a mai fiatalok zenei világáról és arról is mesélt a Mecsek24-nek, mi kell ahhoz, hogy sok különböző emberből egyetlen hang szülessen.
Pécs és a magyar kóruskultúra ma már szinte automatikusan összekapcsolódik az Ön nevével. Volt olyan pillanat fiatalon, amikor eldőlt: nem egyszerűen zenével akar foglalkozni, hanem közösségeket akar építeni a zenén keresztül?
– Ez valóban jó kérdés, mert több tényező vezetett ahhoz, hogy annak idején elindult ez a munka. Egy barátom, Dobos László, akivel közösen kezdtük el a kórust, vetette fel először az ötletet. Sokáig gondolkodtam rajta, mert akkoriban az akkori Tanárképző Főiskola vegyeskara teljesen kielégítette a szakmai igényeimet, és nagy megtiszteltetés volt ott dolgozni. 1956 szeptemberében kaptam meg a felkérést, még a forradalom kitörése előtt.
A cserkészet akkor be volt tiltva, és nagyon vágytam egy olyan közösségre, ahol hasonló értékrendű emberekkel lehet együtt dolgozni. A fiatalok számára is újdonság volt ez a kezdeményezés: jöttek László barátai, ismerősei, és az én tanítványaim is. Fiatal oktatóként ez a kis közösség óriási erőt adott, és pótolta mindazt, amit korábban elvesztettünk.
A kórus Pécsett igazi újdonságnak számított. Régi zenével kezdtünk, 16. századi madrigálokkal, amelyekről később kiderült, hogy az akkori kultúrpolitikával erősen szembementek. A hivatalos körök nem fogadták szívesen. A Színház téren működő Fegyveres Erők Klubja adott nekünk egy termet heti próbákra, mindenféle támogatás nélkül.
Amikor bejelentettük, hogy szeretnénk egy koncertet tartani, azt mondták: csak akkor engedélyezik, ha mellé szervezünk egy mozgalmi dalokból álló estet is. A két műfaj teljesen idegen volt egymástól, és nem is tetszett nekünk, de végül valahogy átment a dolog. Rövid idő múlva azonban „utcára kerültünk”.
Ekkor találkoztam Mohos Antallal, a Nevelők Háza igazgatójával. Elmondtam neki, hogy kórust alapítottunk, de nincs helyünk. Azonnal hívott bennünket, így kerültünk a Nevelők Házához. A Pedagógus Szakszervezet felkarolt minket, mert presztízs volt számukra egy jó kórus. Ettől kezdve megvolt az a háttér, amely lehetővé tette, hogy egyre nagyobb nyilvánosság elé lépjünk: először Pécsett, majd Budapesten is ismertek lettünk.
A hetvenes évektől versenyekre is jártunk. Az első nemzetközi megmérettetés Írországban, Corkban volt. Olyan kórusok vettek részt, amelyek már valahol első díjat nyertek, így rendkívül erős mezőnybe kerültünk. Mégis elsők lettünk, és az újonnan alapított serlegbe elsőként a mi nevünket vésték. Ebből a serlegből ittunk életünkben először whiskyt, emlékezetes pillanat volt.
A külföldi utak sorozata ezután indult be. Elsőként Finnországba jutottunk el 1967-ben, a debreceni nemzetközi kórusverseny kapcsolatai révén. Finnország akkor különleges helyzetben volt: jó viszonyban voltak a Szovjetunióval, de nyugati országként mégis nyitottak. A magyar-finn „rokonság” mítosza akkoriban még divatban volt, így szinte a tenyerükön hordoztak bennünket.
1968-ban Olaszországba, Torinóba hívtak. Egy olasz kórussal levelezés útján alakult ki a kapcsolat, de a csehszlovákiai bevonulás miatt visszamondták a meghívást. Surján Miklós, az akkori megyei könyvtárigazgató-helyettes, hosszú időn át kórustagunk, meggyőzte őket, hogy nem mi tehetünk a politikai helyzetről, így végül mégis fogadtak bennünket. A Mont Blanc tövében is adtunk hangversenyt, majd Torinóban, a Királyi Színházban, felejthetetlen élmények voltak.
A versenyeken való részvétel biztosította számunkra, hogy európai hírnevünk lett. Pontosan nem tudom, hány külföldi utunk volt, de fiatalon három kórust vezettem egyszerre: a Tanárképző Főiskola vegyeskarát, a Mecsek Kórust és a Pécsi Kamarakórust. Összesen 70 nemzetközi díjat szereztem/szereztünk, ebből körülbelül 45-öt a kamarakórus nyert, a többit a másik két együttes.
A Pécsi Kamarakórus 1958-as megalakulásától napjainkig vezettem az együttest. Rengeteg élményt, utazást és a magyarok iránti őszinte megbecsülést kaptunk. Ez a közösség hosszú, tartalmas és emberileg is gazdag időszakot jelentett mindannyiunk számára.
Az Ön pályája évtizedeken és rendszereken ívelt át. Melyik korszak volt a legnehezebb egy karnagy számára: a szakmai indulás évei, a rendszerváltoztatás körüli időszak, vagy a mai világ, ahol mindenért a figyelemmel kell versenyezni?
– Az indulás éveiben kétféle nehézség kísérte a munkánkat: az akkori kultúrpolitika gyanakvása és később a rendszerváltoztatás utáni anyagi bizonytalanság.
A hatvanas években a kultúrpolitika szemében sokszor gyanúsnak számítottunk. Olyan ártatlan dolgok is problémát okoztak, mint amikor egy hangversenyen, a Liszt teremben, az egyik kórustag kulcstartóján keresztet viselt. Egy pedagógus kórusban ez akkoriban „bűnnek” számított, és azonnal a fejünkre olvasták.
Volt egy hosszabb, emlékezetes történet is. Meghívtak bennünket Brugge-be, Belgiumba, ahol egy nemzetközi Kodály-atelier vezetésére kértek fel. Három nagy Kodály-művet tanítottam be a résztvevőknek, és a kórus mások vezényletével is szerepelt.
A szervezők felkértek bennünket, hogy énekeljünk a brüsszeli székesegyház nagymiséjén. Mi gondolkodás nélkül igent mondtunk. A Szabad Európa Rádió bemondta, hogy a Pécsi Kamarakórus ekkor és ekkor énekel a misén, ez pedig azonnal politikai problémát okozott. Le akarták állítani itthon az egész utazást. Végül kénytelenek voltunk lemondani a templomi szereplést, és így mehettünk Brugge-be.
Ott azonban kiderült: az ingyenes szállást azért kaptuk, mert vállaltuk a misén való éneklést. Újra előkerült a kérdés, és felajánlották, hogy a következő vasárnap a genti rádió közvetítésében szerepeljünk.
Mondtuk, hogy ez lehetetlen. A rádió fizetett volna, és ez fedezte volna a szállásunkat, így a helyzet nagyon kellemetlenné vált.
A velünk utazó politikai kísérők sem tudták, mit tegyenek. Ekkor támadt egy ötletem: ne a Pécsi Kamarakórus énekeljen, hanem a Kodály-atelier résztvevőiből összeállított vegyes együttes. Indonézek, franciák, spanyolok, németek, minden kórusból egy-egy ember. Így nem hangzott el a rádióban a nevünk, és a politikai vezetők is engedélyezték a megoldást.
A csoport vezetője az utcán hallgatta a rádiót, hogy vajon kimondják-e a nevünket. Nem hangzott el, de később így is megtudták. A pedagógus szakszervezet országos értekezletén név nélkül közölték a történetet, és keményen bírálták a „nyugaton szereplő magyar pedagógus kórust”.
Hátul ültem, megsemmisülve. Amikor vége lett az ülésnek, ugyanaz az ember odajött hozzám, és kedvesen érdeklődött: hogy van a kórus, mire készülünk. Muszájból kellett elmondania a kritikát, így zárult ez a fejezet.
A másik nagy nehézség már a rendszerváltoztatás idején érkezett, Angliában. Ekkor már nem politikai, hanem anyagi természetű problémák jelentkeztek. A pedagógus szakszervezetet átalakították, és nem nézték jó szemmel, így a kórus elveszítette a fenntartóját.
A Kamarakórus először a Szent István tér 6. szám alatti épületben működött, de azt visszakapta a Mi Asszonyunk (Notre Dame) Kanonokrend. Nagyon nehezen jutottunk új helyhez a Civil Közösségek Házában, és ettől kezdve pályázatokból kellett működnünk. Ez rendkívül megnehezítette az utazásokat, a működést, a karnagyi tiszteletdíj biztosítását, vagy akár egy zongorista díjazását is.
Ez a helyzet, sajnos, ma is így van: a kórus fenntartása folyamatos küzdelem, de a közösség ereje és a zenei munka minősége mindig tovább vitte az együttest.
A kórusvezetés kívülről sokszor fegyelmezett, szinte katonás műfajnak tűnik. Volt olyan próba vagy koncerthelyzet, ahol teljesen elszabadult a káosz?
– Szerencsére a kórus történetének elején nem alakultak ki viszályok. Ennek egyik oka az volt, hogy a társaság nagy része egykorú fiatalokból állt, és mi, a két karnagy, csak néhány évvel voltunk idősebbek. Látszott, hogy ez egy izgalmas, új kezdeményezés, amely természetes módon hozta össze az embereket.
Később a Filharmónia is alkalmazott bennünket, és oratóriumokat énekeltünk, hasonlóan ahhoz, amit ma a Fesztiválkórus végez, akik ezért már kapnak némi tiszteletdíjat a próbákért és a fellépésekért. Akkoriban azonban ilyen jellegű fizetés nem létezett.
A Tanárképző Főiskola vegyeskara idővel egyetemi kórussá vált, és a Kamarakórus is részt vett az oratóriumi munkában. A Pécsi Filharmonikus Zenekar kísért bennünket, és ezért ugyan kaptunk valamennyi honoráriumot, de ezt teljes egészében az utazásokra fordítottuk.
A repertoárunk rendkívül gazdag volt: a zenei irodalom remekeit énekeltük a legkorábbi korszakoktól egészen a jelenig. Mozarttól és Beethoventől, például a 9. szimfóniát, a romantikus szerzőkön át Kodály három nagy oratorikus művéig sok mindent megszólaltattunk. Ez a műfaj lekötötte a kórust, szakmailag is izgalmas volt, és rengeteg élményt adott.
Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a kórus közössége stabil maradt, és szerencsére megkímélt bennünket a belső konfliktusoktól.
Több generáció nőtt fel a munkája mellett. Érez különbséget a mai huszonéves énekesek és a korábbi nemzedékek mentalitása, figyelme vagy zenei bátorsága között?
– Erre a kérdésre nehéz pontosan válaszolnom, mert az egyetemi kórust negyvennégy éven át vezettem, és abban az időszakban a fiatalok számára ez valódi újdonság volt. Pécsett akkoriban nem létezett ilyen jó összetételű, magas színvonalú együttes, és bár a kórus részben a tanítással is összefüggött, a hallgatók alapvetően szívesen vettek részt benne.
Azóta azonban én már kívülálló vagyok ebben a világban. A hozzám hűséges régi tagokból, velem együtt, idősebb emberek lettek, így náluk már nem merül fel az a kérdés, hogyan viszonyulnak a mai fiatalok a kórusénekléshez.
A mostani generációt illetően csak következtetni tudok. Talán a felvételi eredmények jobbak, mint akkoriban voltak, és az egyetemi színvonal is emelkedett. Ugyanakkor a fiatalok kötöttségei ma egészen mások: rengeteg egyéb elfoglaltságuk van, és talán nem játszik olyan központi szerepet az életükben az énekkar, mint régen.
Mégis látni, hogy a mai együttesek is komoly eredményeket érnek el. Például Lakner Tamással Kínában jártak, Amerikában is megfordultak, míg mi annak idején főként Európában szerepeltünk. Olyan utazásokban vehettünk részt, amelyeket egy átlagember nem engedhetett meg magának: egy hét külföldi tartózkodás, különleges körülmények között, nagy művészeti projektek részeként.
A világ megváltozott, a lehetőségek kitágultak, és a fiatalok ma másképp kapcsolódnak a kórusénekléshez, de a lényeg, a közösség és a zene szeretete továbbra is jelen van.
A karnagy egyszerre művész, pszichológus és diplomata. Melyik szerep a legfárasztóbb hosszú távon?
– A karnagyi munka nemcsak zenei vezetésből áll: kapcsolatépítésből, pszichológiai érzékenységből és diplomáciai feladatokból is. A kórus vezetése mindig együtt járt azzal, hogy kapcsolatot kellett építeni a Filharmóniával, a Magyar Rádióval és a Televízióval. Ezek a szakmai együttműködések sokszor megnehezítették a munkát, de ugyanakkor elengedhetetlenek voltak a sikerekhez.
A pályám végére a Kossuth-díj sok mindent megkönnyített: szakmai hitelességet adott, és a sajtómegjelenések is segítették, hogy elfogadják a hozzáértésemet.
Ahogy az ember megöregszik, előfordulnak apró nehézségek: néha nem látom jól a kottát, és a kórustagok kedvesen kijavítanak: „nem asz van ott, hanem gisz”. Ezek apró megjegyzések, de természetes velejárói az idő múlásának.
A fellépéseket továbbra is jól bírom, de a fizikai rész, az utazás, a helyszíni próbák, már fárasztóbb. A pszichikai terhelés is nagyobb lett: minden ember más, és a sokféle személyiséget egységes hangzássá formálni komoly feladat.
A kórus nem úgy működik, hogy mindenki egyszerűen elénekli a szólamát. A hangoknak egymáshoz kell igazodniuk, hogy egységes hangzás szülessen. Ez nemcsak szakmai kérdés, hanem lelki is:
• mindenki ugyanazt a tartalmat kell, hogy „énekelje”,
• bele kell élniük magukat a műbe,
• ugyanazt az érzelmi világot kell közvetíteniük.
Ez olyan, mint a színészet: a szereplő nemcsak a szöveget mondja el, hanem a figurát is megjeleníti. A kórusban is így van: a mű lelke csak akkor szólal meg, ha mindenki ugyanabba a világba lép be.
Tanítás közben vigyázni kell arra, hogy az ember ne bántson meg senkit:
• ha valami nem megy jól, óvatosan kell fogalmazni,
• ha valaki beszélget próba közben, nem lehet túl élesen rászólni,
• vannak érzékeny emberek, akik nehezen viselik a kritikát,
• a szólók kiosztása is kényes kérdés: ha valaki mást kapja, az sértheti az önérzetet.
Ez mind a karnagyi munka pszichológiai része, amely legalább olyan fontos, mint a zenei tudás.
A diplomáciai feladatok is szorosan kapcsolódnak a munkához:
• tárgyalni kell azokkal, akik meghívják a kórust,
• levelezni kell intézményekkel, fesztiválokkal,
• partnerkórusokat kell választani.
Ez utóbbi különösen kényes: olyan együttest kell választani, amely szakmailag hasonló szinten áll. Kínos lenne, ha mi nagy tapsot kapnánk, a másik kórus pedig szánakozó tekinteteket. A diplomácia lényege, hogy minden fél méltósága megmaradjon.
A komolyzenei világ sokszor konzervatív közegként él a fejünkben. Ön szerint mi az a legnagyobb tévhit, amit a laikusok a kóruséneklésről gondolnak?
– Nemcsak a laikusoknál, hanem a szakmai berkekben is gyakran felmerül az a gondolat, hogy a kóruszenét közelebb kellene vinni az átlaghallgatóhoz. Emiatt sok együttes különféle mozdulatokat, bekiabálásokat vagy más, a zenén kívüli eszközöket alkalmaz, hogy lekösse a figyelmet és „érdekessé” tegye a produkciót. Ezeket többnyire a műsor végére helyezik, mintegy látványos lezárásként.
Sokszor azonban méltatlan darabok születnek: dilettáns szerzők művei, kevés művészi értékkel. Ez tőlünk mindig távol állt. Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor Németországban egy népdalfeldolgozásnál a lányok néptáncot mutattak be. Akik értettek hozzá, szépen megoldották, de a zsűrit nem hatotta meg különösebben. A közönség ugyan nagy ovációval fogadta, de szakmailag nem adott hozzá a műhöz.
A népzenei kapcsolódás még elfogadható, mert van értelme és hagyománya. De sokszor teljesen idegen az adott stílustól, és nem illik ahhoz a zenei világhoz, amelyet az együttes képvisel.
Mi ezt tudatosan kerültük. Gyakran tartottunk olyan koncertet, amely egy adott korszakhoz kapcsolódott: a reneszánszhoz, a romantikához vagy a Kodály utáni nemzedék jó darabjaihoz. Ezekhez a műsorokhoz teljesen idegen lett volna bármiféle látványos, „figyelemfelkeltő” eszköz.
Szerencsére a fellépési lehetőségeink is megkíméltek bennünket attól, hogy unalmassá váljon a műsor. Olyan közönség jött el, akit valóban érdekelt, hogy egy bécsi klasszikus mester vagy több szerző műve hogyan szólal meg. Ha a hallgató tudja, mit fog kapni, és azt a társaság magas színvonalon adja elő, akkor nincs szükség semmilyen külső „trükkre”.
Természetesen tudjuk, hogy a mai fiatalsághoz más dolgok is közel állnak. De mi ebben valóban konzervatívok vagyunk, és szerencsére mindig meg tudtuk őrizni a műfaj tisztaságát.
Volt olyan külföldi fellépés vagy verseny, ahol azt érezte: a magyar kóruskultúra tényleg világszínvonalú?
– Úgy gondolom, hogy bennünket általában nagyon jól fogadtak Nyugat-Európában. Kelet felé viszont alig hívtak, ez már a rendszerváltoztatás előtt is így volt. Szerencsére olyan zeneszerzői hagyományunk volt, amelyet mindenhol nagyra értékeltek: Liszt, Bartók, Bárdos és főként Kodály, aki a kórusművészet csúcsát jelentette, és akkoriban is elismert kiválóság.
A világ azonban közben változott. Más országok zeneszerzői is elkezdtek fölzárkózni, és egyre több modern, érdekes, jó mű született. A svédek például kifejezetten erős kortárs kóruskultúrát építettek, a baltiak és a finnek pedig rendkívül magas színvonalú zenekultúrával rendelkeznek. Érdekes módon szinte egész Európát bejártuk, kivéve néhány „szélső” országot: Norvégiában, Dániában és Portugáliában nem jártunk, de Spanyolországban, a Benelux államokban, Franciaországban, Svájcban és sok más helyen igen.
Ma már nem találkozom ezekkel az együttesekkel, mert a fizikai gyengeség miatt nem tudnék vállalni ilyen utakat. Mondtam ugyan a kórusnak, hogy a műveket szívesen betanítom, és vigyenek magukkal valakit, aki vezényel, de azt válaszolták: nélkülem nem kívánnak menni.
A régi mesterek stílusát mindig igyekeztünk hitelesen megszólaltatni, és ez imponált sok olyan ország kórusainak, amelyek inkább a saját területük zenéjét részesítették előnyben. A svédek például szívesen éneklik a skandináv zenét, és valóban vannak ott nagyon jó művek, még ha néha előfordulnak látványos elemek, mutogatások, tapsra épülő megoldások is. De látszik, hogy ezeket komoly zeneszerzők írták.
Mi azonban mindig a klasszikus, letisztult kórusművészetet képviseltük, és ez mindenhol tiszteletet váltott ki.
Mit gondol: ma egy fiatal karmesternek inkább szakmailag kell kiemelkedőnek lennie, vagy személyiségben és kommunikációban erősnek?
– Mindhárom tényező, a szakmai tudás, a személyiség és a kisugárzás, meghatározó szerepet játszik abban, hogy valaki jó karnagy legyen.
A szakmát mindenképpen magas szinten kell művelnie. A karnagynak értenie kell a stílusokat, a hangképzést, a zenei összefüggéseket, a kórusépítést. Ez az alap, amely nélkül nem lehet hitelesen dolgozni.
A karnagy személyisége legalább ilyen fontos. Olyannak kell lennie, aki vonzó, inspiráló, aki átéli a zenét. Vannak, akik kiválóan betanítanak egy művet, de a színpadon nem történik semmi: nincs kisugárzásuk, nem lelkesítik a kórust. Szépen, szabályosan előadnak mindent, de kevés jut el a közönséghez.
A karnagy feladata, hogy energiát adjon, hogy a kórus „felvegye a rezgését”.
Bárdos Lajos mondta: „A karnagy olyan, mint egy parabolatükör: ami belőle kijön, az a kóruson keresztül visszaverődik a közönségre.”
És fordítva is igaz: ha a közönség lelkes, az a karnagyot is lázba hozza. Ezért hiányzik sokszor a rádiófelvételeknél a közönség jelenléte, az élő kapcsolat pótolhatatlan.
Sokszor találkozik az ember nagyon jó muzsikussal, aki szakmailag kiváló, de vezetőként nem tudja lekötni a többieket. Nem tudja „magával sodorni” a kórust: nem figyelnek rá, szétesik az ének, nem alakul ki egységes hangzás.
Ilyenkor előfordul, hogy inkább mást keresnek, olyat, aki talán szakmailag kevésbé kifinomult, de élvezetesebb, inspirálóbb, és a kórus követi.
A kórusban mindenféle ember összejön: kinek ez tetszik, kinek az, ki érzékenyebb, ki határozottabb, ki a szigorúbb vezetést szereti, ki a lágyabbat.
Ezért a karnagyi munka kicsit olyan, mint a szerelem: nem elég a szakmai tudás, kell hozzá érzelmi intelligencia, ráérzés és az a bizonyos „megmagyarázhatatlan” vonzerő.
Ha egyetlen művet választhatna, amely „Tillai Aurél ars poeticája”, melyik lenne az, és miért pont az?
– Erre nagyon nehéz válaszolni, mert számomra Kodály áll a legközelebb, szakmai berkekben is így tartanak számon. A három Kodály-lemezünk, amely kizárólag az ő műveit tartalmazza, sok kritikus szerint mérföldkő, és valóban: egyik darab szebb, mint a másik. Kodály életműve olyan magas színvonalú, hogy szinte lehetetlen választani alkotásai közül.
Emellett zeneszerzéssel is foglalkozom, és a saját műveim között is vannak olyanok, amelyeket szívesen tűzök műsorra. Öröm látni, amikor egy-egy darab sikerrel jár, és a közönség visszaigazolja azt az érzelmi és szakmai világot, amelyből született.
A választás tehát azért nehéz, mert Kodály művei mind kivételes értéket képviselnek, a saját kompozícióimhoz személyes kötődés fűz, és mindkét terület olyan gazdag, hogy nem lehet egyetlen kedvencet kiemelni.
Fotó: Civil Közösségek Háza
