A Pécsi Zsidó Hitközségben látható „Képvariációk kis méretre” című tárlat nem csupán egy kiállítás, hanem egy kivételes művészi életút megrendítő összegzése. Valkó László Munkácsy-díjas festőművész utolsó nagy alkotói vallomása egyszerre idézi meg a személyes és kollektív emlékezetet, a hiány tapasztalatát és a művészet örök kérdéseit.
A pécsi képzőművészeti élet egyik meghatározó alakjának számító Valkó László számára a kiállítás megnyitója 2026 áprilisában különleges mérföldkő volt. A művész 80. születésnapja alkalmából rendezett kamaratárlaton tanítványai, kollégái, barátai és tisztelői együtt ünnepelhették a Mestert. Két héttel későbbi halála azonban különös jelentőséget adott az eseménynek: utólag visszatekintve ez lett az utolsó alkalom, amikor a közönség személyesen találkozhatott vele.
A Pécsi Zsidó Hitközség Wallenstein Zoltán termében látható tárlat már címében is figyelemfelkeltő. A „Képvariációk kis méretre” elsőre szokatlannak tűnhet attól az alkotótól, akinek életművében korábban a monumentális festmények domináltak. A most bemutatott művek legfeljebb A3-as méretűek, ami részben a kiállítótér adottságaival, részben a művész életének utolsó éveivel magyarázható.
Valkó László életének utolsó szakaszát egy súlyos vírusfertőzés határozta meg, amely jelentősen korlátozta mozgását. Rendkívüli akaraterővel azonban nemcsak a mindennapi élethez szükséges képességeit szerezte vissza, hanem új alkotói korszakot is nyitott. Az újrakezdés időszaka egyszerre jelentette korábbi témáinak összegzését és egy új vizuális nyelv megszületését.
Utolsó képein egyre hangsúlyosabbá vált a vonal szerepe, háttérbe szorítva a korábbi évtizedek emblematikus figuráit. A látszólag szabadon bolyongó vonalakból felületek, struktúrák, végül teljes képi világok születnek. Ezek a munkák nem csupán esztétikai élményt kínálnak, hanem a képalkotás természetéről, a látás és értelmezés folyamatáról is kérdéseket tesznek fel.
Valkó László művészetének központi témája a hiány volt. Grafikái és festményei rendre olyan dolgokra utalnak, amelyek már nincsenek jelen, de nyomuk tovább él az emlékezetben. Holokauszt-tematikájú művein elhagyott tárgyak, ruhák, cipők vagy néma tájak idézik meg a kimondhatatlant. Képeinek ereje éppen abban rejlik, hogy a hiányt teszik láthatóvá.
Munkáiban a személyes és a kollektív traumák szorosan összefonódnak. Gyermekkorának elveszett helyszínei, lebontott kaposvári épületek, valamint a zsidó közösségek történelmi tragédiája ugyanannak a művészi gondolkodásnak a részei. Valkó számára a múlt soha nem volt teljesen rekonstruálható, a veszteség pedig nem volt pótolható. Festészete ezért egyszerre emlékezés és figyelmeztetés.
Művészi munkássága mellett pedagógiai tevékenysége is maradandó örökséget hagyott maga után. A Pécsi Művészeti Szakközépiskola tanáraként generációkat nevelt, később pedig meghatározó szerepet vállalt a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának építésében és a festőművész-képzés fejlesztésében.
Kevés olyan alkotó van a magyar művészeti életben, aki a középfokú oktatástól egészen a doktori képzésig végigkísérhette tanítványai fejlődését. Valkó László ilyen pedagógus volt. Nemcsak technikai tudást adott át, hanem gondolkodni tanított a művészetről, a képek jelentéséről és a világ értelmezésének lehetőségeiről.
Szelíd személyisége, műveltsége és nyitottsága miatt tanítványai számára nemcsak tanár, hanem szellemi mentor is volt. Hatása ma is érzékelhető a pécsi és az országos képzőművészeti életben.
A most látható 29 alkotás különleges módon foglalja össze Valkó László pályáját. A művek szinte ikonosztázszerű rendben sorakoznak egymás mellett, és az életmű valamennyi fontos motívumát felidézik. A látogató egyszerre találkozhat a korai és a késői korszakok visszatérő témáival, a hiány emlékezetével, a történelmi traumák feldolgozásával és a festészet elméleti kérdéseivel.
Ez a kiállítás nem a hagyományos értelemben vett monumentális életmű-tárlat. Valkó László nem grandiózus összegzést alkotott, hanem tömör, koncentrált formában mutatta meg mindazt, ami számára lényeges volt. A kis méretű képek mögött egy nagy ívű életmű áll, amely éppen visszafogottságával válik különösen erőteljessé.
Valkó László soha nem tartozott azok közé a művészek közé, akik a szakmai vagy politikai kapcsolatok építésében keresték az érvényesülés útját. Helyette következetesen dolgozott, tanított és gondolkodott. Az alkotás és a párbeszéd jelentette számára a legfontosabb közeget.
Élete utolsó éveiben már ritkábban jelent meg a nyilvánosság előtt, ezért a pécsi közönség számára minden szereplése ünnepnek számított. A „Képvariációk kis méretre” megnyitója is ilyen alkalom volt: a látogatók nemcsak az új művekre, hanem magára a művészre is kíváncsiak voltak.
Ma, amikor a kiállítás már egy lezárult életút fényében szemlélhető, a tárlat különös jelentést kap. Nem csupán egy alkotó utolsó munkáit láthatjuk, hanem egy teljes művészi és emberi pálya összefoglalását. Valkó László képei továbbra is ugyanazt a kérdést teszik fel, amely egész életművét végigkísérte: hogyan válhat a festészet az emlékezet, a hiány és az emberi tapasztalat hiteles hordozójává? Az erre adott válasz ott rejlik a kiállítás minden képében.
Forrás és fotó: szombat.org
