A békésnek és gazdagnak hirdetett, de mély társadalmi feszültségeket rejtő Belle Epoque Párizsába kalauzol el az athéni Basil & Elise Goulandris Alapítvány legújabb kiállítása. A tárlat 15 művész – köztük Toulouse-Lautrec, Alphonse Mucha és Jules Chéret – 90 eredeti plakátján keresztül mutatja be, hogyan vált a tömegkulturális hirdetés a radikálisan átalakuló modern városkritika eszközévé.
A plakát mint a városi gép tükre
A 19. század végén és a 20. század elején a falakat, üzletvitrineket és köztereket elárasztó ipari plakátok a korabeli felső tízezer nem kis megbotránkozására utat engedtek a modernitás új vizuális nyelvének. Az alapítvány kiállítása nem egy mitologizált, idilli nosztalgiaként tekint a Belle Epoque korszakára, hanem egy olyan „városi gépként”, amelyben a gazdasági növekedés, a technológiai robbanás és a mély társadalmi egyenlőtlenségek egyszerre voltak jelen.
A kiállított művek a polgári jólét reklámozása mellett megörökítették a munkásosztály mindennapjait, a mosónőket, a virágárusokat és a szórakoztatóipar új formáit is, emlékeztetve a látogatókat arra, hogy a fejlődés két különböző sebességgel haladt.
Történelmi mítoszok és görög párhuzamok
A kiállítás kurátori koncepciója rávilágít arra is, hogy a „Belle Epoque” kifejezést valójában retrospektív módon, az első világháború után és a két világháború között kezdték el használni, részben azért, hogy a háborúk által megosztott nemzeteket a béke és a kulturális virágzás nosztalgiájával egyesítsék.
A kor szelleme eközben a határokon túlra is eljutott: az 1890-es évek végén a kisgörög állam is a modernizáció küszöbén állt, miközben az 1893-as államcsőd, az 1896-os olimpiai játékok és az 1897-es háború feszültségei közepette próbálta befogadni a nyugat-európai városi élet újításait.
Forrás: eKathimerini / Xenia Georgiadou
Címlapfotó: Chris Doulgeris / Basil & Elise Goulandris Foundation
