Nekünk a rendíthetetlen nem Mel Gibson. Nekünk a rendíthetetlen Wirth Gabriella.
Miközben mások akadályokat látnak, ő lehetőségeket keres – egy gyermekben, egy családban, egy városban és egy egész társadalomban. Nem harcol, hanem épít. Nem követel, hanem példát mutat. A Pécsi Down Alapítvány elnökével készült interjúnk nem csupán a Down-szindrómáról szól, hanem arról is, hogyan lehet emberséggel, bátorsággal és rendíthetetlen hittel formálni a világot magunk körül.

Mi volt az a pillanat, amikor rájöttél: nem csak a saját gyermekedért fogsz harcolni, hanem egy egész város szemléletével?

– Azt szoktam mondani, hogy ez valahol a véremben van. Gyerekkoromtól kezdve olyan közegben nőttem fel, ahol a közösség ereje és megtartó szerepe alapvető érték volt. Felvidéki származásúként különösen fontos volt számunkra, hogy a magyar közösség megmaradjon, és ezt a szemléletet otthon is ápoltuk. Valahogy ezt örököltem én is. Már egészen fiatalon bekapcsolódtam helyi szervezetek munkájába, főként kulturális területen. Ez volt az egyik oldal. A másik pedig a saját vérmérsékletem: mindig is volt bennem egyfajta újítási szándék. Nehezen viselem, ha valami megreked, ha nem haladunk a korral, mert ez hosszú távon visszaveti a közösséget is. Láttam, milyen következményei vannak annak, ha nem reagálunk időben a változásokra – például hogyan fogy el lassan a közösség. Az alapítványba tulajdonképpen véletlenül csöppentem bele, a sors hozta így. De mivel nagyon passzolt a személyiségemhez, vállaltam. És ha már a személyiségnél tartunk: másoknak segíteni, másokkal foglalkozni mindig is közel állt hozzám. Ez óriási motivációt ad. Ha az ember lát egy kis sikerélményt, ha érzi, hogy valakinek jobb lett az élete a munkája nyomán, az viszi tovább. Figyelem a trendeket, keresem, hogyan lehetne jobbá tenni az életünket. Végső soron mindannyian arra törekszünk, hogy boldogabbak legyünk és jobban éljünk. Én pedig a magam módszereivel próbálok ehhez hozzájárulni.

Pécs befogadó város valójában, vagy csak szeret annak látszani?

– Úgy érzem, alapvetően befogadó – vagy talán egyszerűen olyan emberek vesznek körül, akik szintén azok. A tapasztalatom mindenesetre az, hogy soha nem akartam rejtegetni a gyermekemet. Tudatosan próbáltam ugyanúgy élni, mintha semmi különös nem történt volna. Kimentünk az utcára, elmentünk fesztiválokra, éltük az életünket. Emlékszem, a covid mindenkit megtört egy kicsit, minket is. Aztán egyszer csak úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Király utcába. Mondtam is: „Na, most megiszom egy csapolt sört, a gyerekek kapnak egy fagyit”, és kiültünk a teraszra. Jöttek az ismerős arcok, megálltak, és láttam rajtuk azt a bizonyos „WOW” pillanatot. Nem tudom, mi futott át a fejükön, miért tűnt számukra ennyire szokatlannak, hogy mi merünk egy kicsit élni. Azt tapasztaltam, hogy ez a fajta hozzáállás – hogy nem zárkózol be, nem szégyelled, nem rejted el az életedet – sokaknak adott erőt. Nem csak azoknak, akik fogyatékkal élő gyermeket nevelnek, hanem bárkinek, akinek valamilyen nehézség van otthon. És számomra ez nagyon inspiráló: hogy hatással lehetsz másokra, hogy a saját bátorságod másoknak is kapaszkodót ad.

Volt olyan mondat vagy reakció, amit egy Down-szindrómás gyerek szülőjeként sosem tudtál megbocsátani?

– Nem gondolom, hogy az emberek rosszindulatból reagálnak bizonytalanul. Egyszerűen nem vagyunk erre megtanítva. Honnan is tudná bárki, hogyan viszonyuljon hozzánk vagy ezekhez a gyerekekhez? Sokszor még művelt közegben is hallottam például a „Down-kóros” kifejezést. Engem ez személy szerint nem zavar – nem fogok mindenkit kijavítani, hogy ez nem kór, hanem szindróma. Nem hiszem, hogy a fogalmakon való megsértődés visz előre. Inkább óvatosan, türelemmel kell formálni a társadalmat és az emberek gondolkodását. Személyesen nem tapasztaltam bántó megnyilvánulást, de online platformokon sajnos igen. Egy szülő számára rendkívül sértő tud lenni, amikor olyan kommenteket írnak, hogy „el kellett volna vetetni”, vagy „minek született meg”. Ezek a mondatok nemcsak a gyermek létét kérdőjelezik meg, hanem a szülők döntését is – miközben sokszor nem is biztos, hogy ez valóban az ő döntésük volt. A terhesség alatti diagnózisoknál is nagyon finoman kell bánni a szülőkkel. Amikor kiderül, hogy a pocakban Down-szindrómás baba fejlődik, senki nem dönthet helyettük. Nekem is volt már többféle tapasztalatom: volt, aki úgy döntött, nem tartja meg a babát; volt, aki megtartotta, de a baba útközben meghalt; és volt olyan is, aki egészségesen megszülte. Ezek mind egyéni életek, egyéni sorsok. Nekem ehhez nincs jogom hozzászólni. Mindenkinek el kell fogadnia, hogy a saját lehetőségei, ereje és élethelyzete alapján mérlegel. Csak ő tudja, mit bír el, mit tud vállalni. És ezt tiszteletben kell tartani.

A legnagyobb ellenség ma a pénzhiány, a rendszer vagy az emberek közönye?

– A pénz és a rendszer működése jelenti a legnagyobb nehézséget. Minden projektalapon működik: kapsz egy éves büdzsét, elindulsz egy úton, elkezdesz építkezni, majd a projekt véget ér, és az egész folyamat megszakad. Ezek a kezdeményezések általában nagyon rövid távúak, és engem ez rendkívül zavar. Így ugyanis sem az új ötletek fenntartása, sem a jól működő, bevált programok hosszú távú működtetése nem biztosított. A nagyobb volumenű, rendszerszintű változásokra pedig szinte nincs is lehetőség. Az emberek közönye számomra érdekes kérdés. Nem várhatjuk el, hogy mindenki ránk figyeljen, hiszen rengeteg társadalmi probléma létezik. Én sem tudok minden hajléktalannak segíteni – pedig vannak hajléktalan ismerőseim, mert olyan környéken lakom, ahol gyakran találkozunk. Tudok velük kedves lenni, néha persze ők is zavarhatnak, de nem tudom minden problémájukat megoldani. Ugyanez igaz ránk is: teljesen rendben van, ha valakit nem érint meg a mi történetünk. Természetesen örülnénk, ha a társadalom összességében érzékenyebb és befogadóbb lenne. De ehhez valódi paradigmaváltásra van szükség. Arra gondolok, hogy hogyan gondolkodunk a fogyatékosságról, a fogyatékkal élő emberekről – akár szülőként, akár a társadalom tagjaként. Ezen a szemléleten kellene változtatni.

Szerinted mi az első mondat, amire egy frissen diagnosztizált Down-szindrómás babát váró szülőnek valójában szüksége lenne?

– Ilyen helyzetekben szerintem elsősorban meghallgatásra van szükség, nem pedig arra, hogy bármit ráerőltessünk a szülőkre. Nagyon érdekes, hogy mennyire hasonlóan reagálnak ilyenkor az emberek – ezt korábban én sem hittem volna. Teljesen különböző háttérből jövünk, mégis mintha a lélekben vagy az agyban lenne egy „forgatókönyv”, ahogyan az elme feldolgozza ezt a – nevezzük így – traumát vagy élethelyzetet.

Ilyenkor gyakran elhangzanak a tipikus hárítások: „Nem is néz ki úgy.” „Az apámnak is ilyen szeme volt.” „Biztos csak a genetika.” Aztán jönnek a fejlődéssel kapcsolatos kapaszkodók: „Nézd, milyen szépen csinálja, biztos nincs nagy baj.”

A szülőnek ilyenkor kell valami, amibe bele tud kapaszkodni. És mit mondanál te ebben a helyzetben? Elvennéd a kedvét? Miközben lehet, hogy te már tisztábban látod a helyzetet, de ő még épp csak próbálja összerakni magában. Amikor én is benne voltam, nekem is sokat jelentett, ha megerősítést kaptam: hogy ügyes, szépen emeli a fejét, gyönyörű a szeme, hasonlít rám. Ezek nem hazugságok. Nem arról van szó, hogy áltatni kellene a szülőt, hanem arról, hogy elfogadjuk: ebben a lelkiállapotban a megerősítésre van szüksége. Ez ad neki levegőt, időt, kapaszkodót ahhoz, hogy lassan eljusson a saját igazságáig.

A nyári táboraitok és programjaitok sok családnak szó szerint fellélegzés. Mivel készültök 2026  nyarán? 

– Idén is egy 7 napos tábort szervezünk. Érdekes módon többen kiestek, mert párhuzamosan fut egy másik tábor is, mégis nagyon gyorsan feltöltöttük a helyeket – sőt, sokkal többen jelentkeztek, mint amennyit fogadni tudtunk. Ennek külön örülök, mert így új gyerekeket is be tudtunk venni, olyanokat, akik eddig kevésbé kerültek a látókörünkbe, vagy akiket nehezebben tudtunk elszakítani a családtól. Most viszont megtörtént az első lépés: a szülő elengedi őket. Ez mindig a legnagyobb kihívás. A szülők sokat vacillálnak, pedig 10 éves kortól fogadjuk a gyerekeket. Nem mondom, hogy nem nagy munka ennyi gyereket összetartani, főleg ha vannak köztük kisebbek is, de a célunk az, hogy a szülőket is segítsük a leválási folyamatban. Minél hamarabb kezdjük, annál jobb. Mert van olyan, hogy valaki csak 30–40 éves korában kap észbe, hogy a gyermeke soha nem vált le róla. Most is telefonáltak: egy 43 éves embernél jelentkeznek a jelek, de egész életében össze volt zárva az anyukájával. Most kellene lakóotthont találni – ez pedig borzasztóan nehéz, hiszen egy teljesen idegen közegbe kellene áttenni egy már idősödő felnőttet. Én azt gondolom, mindenkinek joga van visszanyerni az életét – a szülőknek is. Nem kell beleragadni ebbe az élethelyzetbe. Pont ezért vannak ezek a lehetőségek: itt kicsiben ki lehet próbálni a leválást. Nem nagy baj, ha valaki még nem tart ott. A gyerekek sokkal könnyebben elfogadják, mert szeretnek a táborban lenni. Természetesen látom a szülők dilemmáit is. Idén például lesz két olyan gyerek, aki nem alszik ott, mert a szülők még nem merik elengedni őket éjszakára. Ez teljesen rendben van. Jöjjenek el, nézzék meg, hogyan működik a tábor, és ha minden rendben lesz, jövőre talán már ott is alszanak majd. Tudom, hogy ezek a szülők már sokat tapostak, fáradtak, és gyakran más családi problémákkal is küzdenek. Éppen ezért különösen örülök, hogy meg tudják tenni ezt az első lépést.

Volt olyan nyári táboros pillanat, amikor azt érezted: csak ezért érdemes ezt az egészet csinálni?  

– Igen, ez mindig elképesztően intenzív. Ott vagyunk negyvenen – segítők, önkéntesek –, akik azt vállalják, hogy egy teljes héten át csak ezzel foglalkoznak. Ez nagyon kimerítő munka: sokszor ápolási feladatok is vannak, és a gyerekekkel való folyamatos, rendkívül intenzív együttlét fizikailag és lelkileg is megterhelő. Ugyanakkor hatalmas erőt ad. Este, amikor végre – nagyjából 11 körül – mindenki elalszik, és le tudunk ülni, elkezdődnek a sztorik. Annyi élmény gyűlik össze egyetlen nap alatt, hogy szinte lehetetlen megfogalmazni. Valami olyan sűrűségű jelenlét és kapcsolódás történik ott, amit nehéz szavakba önteni. Azt is tudom, hogy amikor hazajövünk, sokan ürességet éreznek. Mindenki azt írja: „Úristen, mekkora hét volt ez, még mindig emésztem.” De hogy pontosan mit is emésztünk ilyenkor… arra nincsenek igazán jó szavak. Valami nagyon mély, nagyon emberi történik: adunk, kapunk, kimerülünk, feltöltődünk, és közben olyan kapcsolatok születnek, amelyek ritkán jönnek létre a hétköznapi életben. Ez az élmény egyszerre fárasztó és felemelő. És talán pont ettől olyan nehezen megfogható.

A Pécsi Down Alapítvány már a foglalkoztatás irányába is nyit. Hol tart a projektetek?

– Ez egy nagyon régi álmom volt. Ahogy egyre jobban megismertük a családokat, baráti viszonyok alakultak ki, és beleláttam az életükbe, a történeteikbe. Nagyon bántott, amikor azt láttam, hogy ha egy gyerek betölti a 18-at – vagy idősebb lesz –, a szülők egyszerűen nem tudják, mihez kezdjenek. Sokszor még a középfokú oktatás is problémás, utána pedig bekerülnek egy foglalkoztatóba, ha egyáltalán van hely. A szülők rengeteg időt, energiát és pénzt fektetnek abba, hogy a gyerekük a lehető legjobb állapotban legyen, hogy kihozzák belőle, ami benne van. És aztán ott állnak egy jól funkcionáló fiatal felnőttel – és nincs hova tovább. Nem degradálni akarom azokat, akiknél nehezebb a helyzet, vagy akik kevésbé önállóak. De vannak olyan fiatalok, akik kifejezetten jól funkcionálnak, és egyszerűen nem valók egy hagyományos foglalkoztatóba. Ezért beszélek mindig paradigmaváltásról. Miért ne lehetne nekik is valódi lehetőségük? Budapesten már működik egy program: felkészítik a fiatalokat a munka világára, mentorokat képeznek, és nagyon ügyesen csinálják. És közben rossz érzés látni, hogy Baranyában nincs ilyen. Pedig szükség lenne rá. Ráadásul Budapesten derült ki számomra, hogy a 25 főnél nagyobb cégeknek kötelező rehabilitációs hozzájárulást fizetniük, ha nem foglalkoztatnak megváltozott munkaképességű embereket. És sok cég inkább befizeti ezt az adót, csak hogy „ne legyen gondja” velük. Na, itt kellene a szemléletváltás. Miért gondoljuk automatikusan, hogy ez probléma? Az a pénz – amit most csak úgy befizetnek – akár egy család életét is megváltoztathatná. Vagy egy fiatalét. Mi most azon dolgozunk, hogy a cégeket is megszólítsuk. Nem lesz könnyű munka, ezt tudom. De ha sikerül, akkor ezeknek a fiataloknak végre lehetőségük nyílhat arra, hogy valódi, értelmes munkát végezzenek, és ne csak „eltartva” legyenek, hanem részei lehessenek a társadalomnak.

Mi az első tévhit, amivel mindig meg kell küzdenetek, amikor Down-szindrómával élők foglalkoztatásáról beszéltek?

– Szerintem az egyik legnagyobb tévhit az, hogy az emberek fejében él egy egységes kép arról, milyenek a fogyatékkal élő emberek. Mintha egy homogén csoportról lenne szó. Pedig ők is nagyon sokfélék. Természetesen vannak olyanok – főleg a súlyosabb érintettségűek –, akik számára a munka világa nem reális lehetőség, vagy csak nagyon speciális keretek között. De közben rengetegen vannak, akik igenis képesek feladatokat ellátni, sőt: örömüket lelik benne. Vannak, akik jól beszélnek, vannak, akik nem beszélnek, de kiváló feladattudattal rendelkeznek. El tudnak végezni egyszerűbb, kisebb feladatokat, és hatalmas sikerélményt ad nekik, ha hasznosnak érezhetik magukat. Mondok egy példát. Van egy nem beszélő fiú, most lesz 19 éves, ő is részt vesz majd a programban. Egy hétvégén elvittük őket egy „szülőmentes” kikapcsolódásra, ahol a szülők wellnesselhettek, mi pedig a fiatalokkal voltunk. Én elkezdtem söpörni, ő pedig minden kérés nélkül beállt mellém, és felmosta az egész házat. Csillogott a szeme, és azt mondta: „Gabi, nézd” – annyira boldog volt, hogy ő is hozzátehet valamit. Nem kellett neki mondani, egyszerűen érezte, hogy ez jó, hogy ő hasznos. A tévhit tehát abból ered, hogy régen milyen képet rajzoltunk a fogyatékkal élőkről – és ebben a médiának is óriási szerepe volt. De szerencsére látok változást. Egyre több pozitív példa jelenik meg, egyre több történet mutatja meg, hogy ezek a fiatalok mennyire sokszínűek, mennyire különböző képességekkel és lehetőségekkel rendelkeznek. És ez nagyon jó irány.

Szerinted a munkáltatók inkább félnek, kényelmetlennek érzik, vagy egyszerűen nem értik ezt a világot?

– Szerintem elsősorban arról van szó, hogy az emberek egyszerűen nem értik ezt a világot. Nem is érthetik, hiszen honnan ismernék meg ezeket a gyerekeket, ha soha nem találkoztak velük? Én is így voltam vele: amikor megszületett a gyermekem, fogalmam sem volt, „mi fán terem” ez az egész. Utána kellett olvasnom, tanulnom, tapasztalnom. Teljesen természetes, hogy mások sem tudják, hogyan kell hozzájuk viszonyulni. Éppen ezért tekintek a mostani projektre egyfajta pilotként. Azok, akik most bátran belevágnak, hatalmas mintát adnak majd másoknak is. Mi pedig végig kommunikálni fogjuk, mert mi sem látjuk előre minden részletét: útközben biztosan lesznek kihívások, és ez rendben van. A munkáltatók félelme érthető. Profitra orientált társadalomban élünk, munkaerőhiánnyal, időnyomással, teljesítménykényszerrel. Attól tartanak, hogy a tempót nem lehet tartani, vagy hogy plusz terhet jelent majd egy megváltozott munkaképességű kolléga. És ebben van is igazság: például egy vendéglátásban letaposott, rohanós műszakot egy Down-szindrómás fiatal valóban nem fog tudni végigvinni. De nem is erről van szó. Budapesten azt tanították nekünk, hogy olyan feladatokra kell fókuszálni, amelyek valóban illenek hozzájuk. Mondtak egy példát: egy nagy hotelben folyamatosan telítődik a porszívó porzsákja. Ki szeretné ezt minden nap levinni az alagsorba, kipucolni, visszahozni? Senki. De van, akinek ez egy értelmes, elvégezhető, sikerélményt adó feladat. És közben időt, energiát szabadít fel másoknak. Lehet, hogy egy kicsit másképp kell tekinteni ezekre a munkakörökre. A probléma inkább az, hogy én sem látok bele minden munkahely működésébe – nem tudom egyedül kitalálni, hol lenne helyük. Ezt a munkáltatóknak kell felismerniük: hogy bizonyos feladatokra milyen jó lenne egy ilyen fiatal. A program egyik legfontosabb eleme éppen ezért az, hogy a kollégákat és a munkáltatókat is felkészítjük. Megtanítjuk nekik, hogyan működnek ezek a fiatalok, hogyan lehet velük jól együtt dolgozni, hogyan kell hozzájuk állni. Mert sokan azt gondolják, hogy a kollégák elutasítóak lesznek – de a tapasztalat ennek az ellenkezője. Nagyon megkedvelik őket, segíteni akarnak. Néha talán túlzottan is. És itt jön a lényeg: a kollegiális viszonyban nem mindig a pátyolgatás a jó. Ugyanúgy kell kezelni őket, mint bármelyik másik munkatársat. Ezért fontos, hogy a munkáltatók és a csapat is megértse ezt a világot. Az, hogy most még nem értik, nem baj. Mi pont ebben fogunk segíteni.

Melyik az a helyzet, amikor egy Down-szindrómás ember többet tanít az úgynevezett ‘egészséges’ társadalomnak, mint fordítva?

– Mindegyikük egy kicsit mást tanít. Az biztos, hogy türelmet – egy türelmetlen világban. Nekem ez volt az egyik legnehezebb: visszalassulni. Ők nagyon szeretik a figyelmet, és ma már az sem evidens, hogyan figyelünk egymásra, hogyan kapcsolódunk. Ők viszont kikönyörögik. Ha nem figyelsz, akkor is odahúznak magukhoz. Ez önmagában egy fontos tanítás: ha valakivel foglalkozol, akkor tényleg vele foglalkozz. A másik nagy tanítás az érzelmek világa. Ők nem rejtenek semmit véka alá. Tudom, hogy általánosítok, de talán mégis lehet valamennyire általánosítani: ha dühös, akkor dühös; ha sértett, akkor sértett; ha szeret, akkor teljes szívvel szeret. Ezek az érzelmek sokkal inkább a felszínen vannak. Mi megtanultuk szabályozni őket – hogy mi az „illő”, mi a „megfelelő”. Ők viszont tisztában vannak az érzéseikkel, és nem szégyellik megélni őket. Ez már mély pszichológia, de nagyon tanulságos. És igen, közhelynek tűnik, de igaz: hatalmas szívük van. Hogy ez kompenzál-e valamit az intellektuális képességek terén, azt nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az érzelmeiket elképesztő erővel élik meg. Őszintén, tisztán, mindenféle mellébeszélés nélkül. Ez az ő világuk. És ha az ember elég nyitott, rengeteget tanulhat belőle.

Ha holnap egyetlen napra szabad kezet kapnál Magyarországon, mi az a három dolog, amit azonnal megváltoztatnál a Down-szindrómával élők és családjaik életében?  

– Az oktatási rendszer jelenlegi formájában nem igazán működik jól – és ez nemcsak a Down-szindrómás, hanem más értelmi akadályozottsággal élő gyerekekre is igaz. Csakis kizáróán szekregációban tudunk gondolkodni, ami mindenkinek feladja a leckét. És ezzel minden tiszteletem azoknak, akik ebben dolgoznak. Mert a pedagógusok persze igyekeznek, differenciálnak, teszik, amit tudnak – de a rendszer maga nem támogatja őket. Ami nekem nagyon hiányzik, az az inkluzív oktatás. Az én gyermekem integrált óvodába járt, és ott rengeteget fejlődött, motivált volt. Aztán bekerült az iskolába, és ez egy érvágás volt számára. Egyrészt meg kellett tapasztalnia, hogy kicsoda “ő”, hová tartozik – és ez nagyon rémísztő tud lenni a számukra.  Ugyanis az énképükről mindig nagyon keveset beszélünk. Hogy tudják például ők saját magukat elfogadni? A szegregáció kemény tükröt tart, de ha ők is jelen lehetnének az épek társadalmában, vagy legalább is többet, akkor az azért egy sokkal finomabb, “barátságosabb” tükör lenne, azt hiszem. Magyarországon ma gyakorlatilag nem beszélhetünk valódi inkluzív oktatásról. Vagy csak nagyon elvétve. Pedig itt kellene elkezdeni a változást. Nem azt kell elvárni ezektől a gyerekektől, hogy második osztályra tudják a szorzótáblát. Hanem azt, hogy fejlődjenek a szociális készségeik, tudjanak megfelelően, és minél önállóbban tájékozódni a világban. És ezt az ép társaiktól tanulják meg a legjobban, legalább is azt a részét, amit a társadalom elvár tőlük. Ez hiányzik: hogy abban a közegben szocializálódjanak, ahová később a világba szeretnénk őket kiengedni. Ehelyett az iskola zárt közeg, ami elkezdődik 6-7 éves kortól, utána pedig csak még zártabb intézményi környezet következik. Ez a jövőkép jelenleg. Egyszóval, nekem az oktatásról nagyon más elképzeléseim vannak, mint amit most értünk értelmileg akadályozottak oktatása alatt.  A másik nagy probléma a támogatási rendszer. Minden a normatív szociális ellátásokra épül, minden más csak pályázati úton érhető el – és az sem biztos, hogy nyer. Ez rettenetesen kimeríti a civileket. Aki fogyatékkal élőkkel foglalkozik, az ma Magyarországon nagyon fáradt, kiégett. Nem csak én látom így – mindenki ezt mondja, aki ebben a szektorban dolgozik. A támogatás hiánya, a lehetőségek hiánya, az állandó túlélésre játszás senkinek sem jó. Az energia elvész, és nem oda kerül, ahová kellene. A rendszer így nem fejlődik, csak vegetál.

__________________________________________________________________

Kapcsolódó írásunk:

Hári József ismét egy jó ügy mellé állt: árverésre bocsájtja kedvenc festményét és a teljes bevételt a Pécsi Down Alapítványnak ajánlja fel

Hári József árverésre bocsátotta a zseniális festő, Vargha László „Bibe” Mostar című alkotását, a teljes bevételt pedig a Pécsi Down Alapítványnak ajánlja fel. A licit 50 ezer forintról indul, a befolyt összeg pedig olyan emberekhez kerül, akiknek minden támogatás valódi segítséget jelent a mindennapokban.