Kislányként a nézőtéren ülve nézte a Jézus Krisztus Szupersztárt, és akkor eldőlt benne: egyszer ő is azon a színpadon akar állni. Évekkel később egyetlen bátor telefonhívás után megkapta azt a lehetőséget, amelyről addig csak álmodott. Ma már a Pécsi Nemzeti Színház meghatározó művésze, miközben több zenekar frontembereként és énektanárként is inspirálja a közönségét és tanítványait. Sárközi Edina őszintén mesél a pályája legfontosabb fordulópontjairól, a kulisszák mögötti titkokról, a szerepekről, amelyek mély nyomot hagytak benne, és arról, miért nem tudná elképzelni az életét Pécs nélkül. Egy történet hitről, kitartásról és arról, hogyan válhat valóra egy gyermekkori álom.
Volt olyan konkrét pillanat vagy élmény, amikor eldőlt benned, hogy a színpad lesz az utad?
– Gyerekkoromtól kezdve természetes közegem volt a szereplés: már óvodában is én voltam a társaság középpontja. Ha táncolni kellett, én táncoltam, vagy ha énekelni kellett, én énekeltem. Minden közösségi programban aktívan részt vettem, és hamar kiderült, hogy a színpad világa különösen vonz. Az első igazán meghatározó pillanat azonban az általános iskola 2–3. osztályában érkezett el. Szigetváron, a Tinódi Lantos Sebestyén Általános Iskola ének-zene tagozatára jártam, és rendszeresen vitték a csoportot színházba. Az első előadás, amit láttam, a Jézus Krisztus Szupersztár volt a Pécsi Nemzeti Színházban. Ez az élmény olyan elementáris hatással volt rám, hogy ott és akkor eldöntöttem: minden vágyam az, hogy egyszer én is részese lehessek ennek a világnak. Attól a pillanattól kezdve az volt az álmom, hogy a Pécsi Nemzeti Színház színpadán énekelhessek. Ez volt az a döntő, sorsfordító élmény, amely végleg kijelölte az utamat.
A kezdetekkor volt olyan visszajelzés vagy nehézség, ami majdnem eltántorított a pályától?
– Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy szerencsés vagyok: az életemben egyik lehetőség hozta a másikat, és minden lépés természetesen vezetett a következőhöz. Amikor befejeztem a művészeti iskolát, úgy döntöttem, megpróbálok szerencsét a színháznál. Ebben édesapámnak óriási szerepe volt — ő hitt bennem akkor is, amikor én még bizonytalan voltam. Emlékszem, mennyire tiltakoztam, amikor azt mondta: „Hívd fel a színházat, kérj egy meghallgatást.” Úgy éreztem, ez nem így működik. Mondtam is neki: „Apa, hát nem lehet csak úgy besétálni, és a portástól meghallgatást kérni.” Ő viszont addig kutatott és intézkedett, amíg megszerezte a Pécsi Nemzeti Színház énekkarának titkára telefonszámát. Azt mondta: „Próbáld meg. Hidd el, itt a helyed.” Végül felhívtam. Behívtak egy meghallgatásra. Eljöttem, skáláztam, énekeltem néhány dalt — és a meghallgatás végén a titkár rám mosolygott, és azt mondta: „Sok szeretettel köszöntünk a Pécsi Nemzeti Színházban.” Akkor még külsős voltam, vendégként dolgoztam egy évig, de számomra ez már maga volt a csoda. Nem tudtam felfogni, hogy tényleg megtörténik: felhívom a színházat, bejövök, eléneklem, amit tudok — és felvesznek. Egy év külsősködés után pedig társulati tag lettem. Ez az út számomra máig hihetetlen, és minden egyes lépéséért hálás vagyok.
Volt már olyan pillanat a színpadon, amikor teljesen kizökkentél – és a közönség ebből semmit nem vett észre?
– Rengeteg ilyen pillanat van. A mindennapok része, hogy a kollégák időnként megtréfálnak, kizökkentenek, vagy épp próbálnak megnevettetni. Amikor egy helyzet már kicsit megszokottá válik, akkor ők előszeretettel tesznek hozzá valami apró csavart, csak hogy kizökkenjünk — de szerencsére erősek vagyunk, és bírjuk a strapát. Vannak olyan összekacsintások, hirtelen elnevetések, kis „csalfa” indulások, amelyekből a közönség semmit nem vesz észre. Mi pedig mindent megteszünk azért, hogy így is maradjon: kifelé semmi ne látszódjon, belül pedig visszataláljunk a koncentrációhoz és az előadáshoz. Ezeket már rutinból kezeljük. Bregovecz Dávid kollégámmal operett-sanzon fellépéseinken gyakran előfordul, hogy úgy megyünk színpadra, hogy előtte szó szerint könnyesre nevettük magunkat. Még fáj a hasunk a nevetéstől, és három másodperccel később már egy operettet vagy musicalt kell énekelni teljes átéléssel, de megoldjuk.
Mi az a szerep vagy műfaj, amiben még sosem láthatott a pécsi közönség, de titokban nagyon kipróbálnád?
– A balett előadásokban valószínűleg soha nem fogok szerepelni — bár nagyon szeretek táncolni, a klasszikus balett egyértelműen nem az én műfajom. Én a zenés területeken érzem otthon magam. Rendszeresen játszom prózai és zenés előadásokban, operettekben, musicalekben, gyerekdarabokban — de a balettet meghagyom a Pécsi Balett fantasztikus művészeinek. Ők ezt tökéletesen tudják, és én maximálisan tisztelem a munkájukat.
Egy színházi előadás mögött rengeteg láthatatlan munka van – mi az, amit a nézők szinte sosem sejtenek?
– Nagyon sok munka van egy előadás mögött. A műszak, a díszítők, az öltöztetők, a fodrászok — mindannyian óriási segítséget jelentenek. Nélkülük egyetlen produkció sem születhetne meg, és a próbafolyamat sem működne ilyen gördülékenyen. Rengeteg gyorsöltözésünk van, amit a néző természetesen nem lát: számára csak annyi tűnik fel, hogy eltelt három perc, és már teljesen más karakterben, más jelmezben állunk a színpadon. A következő évadban bemutatjuk az Árgyélus királyfit, és abban lesz egy különösen gyors öltözésünk. Izgatottan várom, hogyan fogjuk kivitelezni, mert egyetlen perc alatt kell majd teljesen átalakulnunk: holló jelmezből tündérruhába, teljes ruhacserével és parókacserével együtt. A zene már ki lett bővítve, de még így is nagyon szoros lesz az idő — kemény feladat vár ránk. Éppen ezért mondom mindig: az öltöztetők nélkül semmire sem mennénk. Hatalmas köszönet jár nekik, amiért minden alkalommal ott vannak mögöttünk, előkészítik a ruhákat, cipőket, harisnyákat, kellékeket. Ugyanez igaz a fodrászokra is — nélkülük nem lennénk azok az emberek, akik végül a színpadon állnak. Ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a közönség azt a világot lássa, amit mi megteremtünk.
Volt olyan előadás, ami után napokig nem tudtál ‘kijönni’ a szerepből, ami nagyon megfogott?
– A pályám elején volt egy előadás, amely különösen mély nyomot hagyott bennem: a Gettó című. Ez egy rendkívül megrázó, komoly történet volt, amely a zsidóság sorsát és az akkori történelmi helyzet kegyetlenségét mutatta be. Szőcs Artúrral, Balikó Tamással és egy kiváló színészgárdával dolgozhattam együtt, én pedig akkor az énekkar tagjaként vettem részt benne. Nagyon a pályám elején jártam, és ez az előadás olyan erős, megrendítő élmény volt, hogy máig emlékszem minden pillanatára. A zenés darabok is különösen közel állnak a szívemhez. Amikor rengeteg koreográfiát kell megtanulni, napokig azon jár az eszem, hogyan is volt az a lépés, mit kell csinálni, hogyan tudom összehangolni a mozdulatot a szereppel, és közben azzá az emberré válni, akit a színpadon meg kell jelenítenem. De minden egyes előadás másért csodálatos. Mindegyiket másképp zárja az ember a szívébe, másképp dolgozza fel, és próbálja a lehető legmélyebbre eltenni — oda, ahová való. Minden szerep, minden történet hozzátesz valamit ahhoz, aki ma vagyok a színpadon.
Pécs mennyire inspiráló város egy művész számára? Inkább megtart, vagy néha ‘kicsinek’ érzed?
– Egyáltalán nem érzem kicsinek Pécset. Szigetvárról származom, ami jóval kisebb város, és amikor középiskolába kerültem ide, a Kodály Zoltán Gimnáziumba, minden egyes nap rácsodálkoztam, mennyire gyönyörű ez a hely. Már akkor tudtam, hogy itt szeretnék élni. Számomra nagyon fontos, hogy Pécsen maradhassak. Nem szeretnék máshová szerződni, nem vágyom el innen. Vendégként természetesen bármikor szívesen énekelek más városokban is, de Pécs az én városom, és mélyen kötődöm hozzá. Nagyon szeretem ezt a közösséget, ezt a közeget, és azt az atmoszférát, amit csak ez a város tud adni.
Mit gondolsz: a mai világban könnyebb vagy nehezebb megszólítani a közönséget, mint mondjuk 10–20 éve?
– Abszolút könnyebb ma eljutni a fiatalokhoz. Olyan felületek állnak rendelkezésünkre, amelyek villámgyorsan terjednek: Instagram, TikTok, Facebook. Az ember ezekkel kel és ezekkel fekszik — ebben a felgyorsult világban már nem is lehet kiszűrni őket. Szerintem nagyon jó, hogy ennyi lehetőség van arra, hogy a színház vagy a zene elérje a fiatalokat. Ha nem tudnak eljönni egy előadásra, akkor is találkozhatnak vele online; ha nem jutnak el egy koncertre, az Instagramon látott részletek alapján megismerhetik a zenét, és közelebb kerülhetnek a színházhoz. Sokszor épp ezek a rövid videók, posztok hozzák be őket később a nézőtérre. Ez egy nagyon jó irány, mert hidat épít a fiatalok és a színház világa között.
A színházon kívül milyen szerepet játszik az életedben a zene?
– Elég sok zenekarban énekelek, és ezek mind állandó formációk az életemben. Az egyik nagy szerelem a SwingLadies, a háromtagú női együttesünk aminek Horváth Enikő és Krommer-Wéber Anita a tagjai. A szívem csücske — imádom a kolléganőimet és a zenekart is. Háromszólamú swing-feldolgozásokat éneklünk, a régi magyar slágerektől egészen a modern dalokig. Nagyon szeretjük, és sok helyre hívnak minket az országban. Most jön a nyár, reméljük, rengeteg koncerttel ajándékoz meg minket.
Van egy latin akusztikus duóm is, Szűcs Péter gitárművész barátommal. Ez egy kétszemélyes, gitár–ének formáció, amely tökéletes pubokba, könnyed esti borkóstolókra, koktélpartikra vagy nyári teraszokra. Most Péternek születik meg az első gyermeke — nagyon várjuk, és sok egészséget kívánunk a családnak — emiatt kicsit kevesebbet játszunk, de júliustól újra indul a muzsika.
Emellett a Cry Baby zenekarban is énekelek, ahol olyan fantasztikus zenészekkel dolgozhatok együtt, mint Pozsgai „Pozsi” Tamás, Gyenes „Süni” Attila, Fejér Áron, Komlódi András, illetve a doboknál Rózsafi „Csipi” Gergő, aki a Pannon Filharmonikusoknál is játszik. A Cry Baby egy bluesos, blues–rock–funky keverék, igazi laza, pubos hangulatú zenével. A közönség nagyon szereti, és mi is mindig remekül érezzük magunkat együtt. És ott van a másik nagy szívügyem: a saját zenekarom, az Edina And Friends. Olyan zenészekkel dolgozhatok együtt, mint Bánki Géza, Keresztes Zoltán, Hasznos Ákos és Plecskó László. Velük készítettük el a Cserháti-estemet, amelyet több helyre is elvittem, például az Escargo Szobaszínházba, ahol két koncertet is adtunk. Ez különösen fontos számomra, mert gyerekkoromat végigkísérte Cserháti Zsuzsa zenéje. Imádtam a hangját, a dalait, a világát — tőle tanultam meg igazán, mit jelent a zene. Az volt az álmom, hogy egyszer profi zenekarral énekelhessem a dalait, és ez az Edina & Friends-szel valóra vált. Velük voltunk Harkányban is, ahol egy új ötlettel álltunk elő: a 60-as évektől a 2000-es évekig bezárólag a legnagyobb popslágereket dolgoztuk át egy jazzes hangzásvilágba. Ezt a koncertet vittük el a medencék mellé — fantasztikus hangulat lett belőle.
Van olyan műfaj, amit különösen preferálsz?
– Szerintem nincsenek műfaji korlátok. Számomra egyszerűen jó zene létezik és rossz zene — a műfaj másodlagos. Ugyanúgy meg tudom találni magam a jazzben, a funkban, a musicalben, az operettben vagy akár az operában is, amit kifejezetten imádok. A mi szakmánkhoz eleve hozzátartozik a sokszínűség: éneklünk operát, operettet, musicalt, könnyűzenét, és mindegyikben ott van valami külön szépség. Én tényleg minden stílusban találok valamit, ami megfog, ami inspirál. Ahogy mondani szoktam: műfaji határok nincsenek — jó zene van és rossz zene.
Van olyan, számodra fontos projekt amin jelenleg is dolgozol és esetleg nem ismerhetjük?
– Most lesz egy éve, hogy hivatalosan is tanár lettem, ami óriási mérföldkő az életemben. Pécsen megalakult a Rocksuli – amely Debrecenben már hosszú ideje sikeresen működik –, és nagy öröm számomra, hogy a könnyűzenei ének szakot képviselhetem. Jelenleg tíz növendékem van, mindannyian tehetségesek, szorgalmasak és lelkesek. Nagyon élvezem a tanítást: számítanak rám, én pedig ugyanúgy számítok rájuk. Büszke vagyok mindegyikükre, mert látom, hogyan fejlődnek hétről hétre, és milyen örömmel állnak színpadra. Egyre több koncertlehetőségünk van, ahol megmutathatjuk magunkat. Volt már egy félévi vizsgakoncertünk, most pedig az évzáró előadásra készülünk. Itt a Rocksuli hangszeres növendékei kisebb zenekarokba szerveződnek, és ők kísérik majd az énekeseket — így egy igazán komplex, izgalmas produkció születik. Az évzáró koncert június 6-án lesz a Ti-Ti-Tában, ahová mindenkit sok szeretettel várunk.
