Borsós Zsófia évtizedek óta azon dolgozik, hogy a gyerekek ne csak halljanak a fenntarthatóságról, hanem valóban értsék is a körülöttük lévő világot. Az Öko-Kuckóban generációkat tanítottak meg arra, hogy a természet érték, a környezettudatosság pedig nem divat, hanem felelősség. Közben Pécs zöld városként hivatkozik magára, ám szerinte bőven akad még tennivaló. A kerékpározástól a zöldfelületeken át a fogyasztói társadalomig olyan kérdéseket feszeget, amelyekről nem mindig kényelmes beszélni. És talán éppen az lenne munkájának legnagyobb sikere, ha egyszer már nem lenne rá szükség.
Ön nap mint nap gyerekeknek tanítja a fenntarthatóságot. Mi az a felnőtt viselkedésforma, amitől a leginkább úgy érzi, hogy a gyerekek minden erőfeszítése hiábavalóvá válhat?
– Úgy látom, hogy a gyerekek még képesek őszintén rácsodálkozni a környezetszennyező viselkedésre. Amikor felelőtlenül bánunk a minket körülvevő természeti és épített környezettel, azt észreveszik, és gyakran meglepődnek. A felnőtteknél ezzel szemben sokszor az időhiány vagy egyszerűen az érdektelenség jelenik meg – és talán ez a legrombolóbb, amikor nem foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel. Mivel több korosztállyal dolgozunk, a felső tagozatos és középiskolás diákoknál már kifejezetten arra törekszünk, hogy az összefüggéseket is lássák. Sokszor azonban azt tapasztalom, hogy a felnőttek viselkedésében a hosszú távú gondolkodás teljesen hiányzik. Ez különösen szembetűnő akkor, amikor a gyerekek már értik, miért fontos a fenntarthatóság, de a környezetükben nem ezt a mintát látják.
Sokszor halljuk, hogy a mai gyerekek „klímaszorongók”. Ön találkozott ezzel a jelenséggel? Mit kérdeznek öntől a gyerekek a jövőről, amire a legnehezebb őszintén válaszolni?
– Úgy tapasztaljuk, hogy a nagyobb gyerekeknél és a családoknál megfigyelhető a jelenség. Amikor valaki akár csak elkezd gondolkodni a gyerekvállaláson, hirtelen sokkal érzékenyebbé válik arra, milyen világot hagy maga után, milyen lesz a születendő gyermeke jövője. Ilyenkor a fenntarthatóság, a környezet állapota egészen más hangsúlyt kap. A gyerekek gyakran csodálkoznak el azon, hogy a felnőttek miért nem viselkednek következetesen környezetbarát módon. Ők még ösztönösen érzik, mi lenne a helyes, és sokszor nem értik, miért nem így működik a világ. Ezért is izgalmas és fontos kérdés, hogyan lehet a szülők figyelmét és érdeklődését úgy becsatornázni, hogy kapcsolódjanak azokhoz a környezetvédelmi témákhoz, amelyeket a szakmai szervezetek kiemelten fontosnak tartanak. A cél az, hogy a gyerekek természetes érzékenysége és a szülők felelősségérzete találkozzon – és ebből valódi, hosszú távú szemléletformálás szülessen. A gyerekek rendkívül érzékenyek – különösen az óvodás korosztály, akikkel mi sokat foglalkozunk. Ők még minden rezdülésre figyelnek, és egészen más, sokkal közvetlenebb kapcsolatuk van a természettel. Fontosnak tartjuk, hogy ezt a természet iránti nyitottságot, kíváncsiságot és fogékonyságot megőrizzük bennük, mert ez az alapja annak, hogy később felelős, környezettudatos felnőttekké váljanak.
Pécs zöld városként szeret magára tekinteni. Ön szerint mi az a három terület, ahol ez inkább vágyott önkép, mint valóság?
– Ez egy nehéz kérdés, mert egyszerre látok okot a büszkeségre és a hiányérzetre. Nagyon örülök annak, hogy Pécs bekerült a 100 klímasemleges város közé – ez óriási eredmény, és valóban büszkék lehetünk rá. Ugyanakkor szomorúan tapasztalom, hogy mindezt nem sikerült jól kommunikálni. Amikor szülőkkel vagy óvodapedagógusokkal beszélek, és megkérdezem, hallottak-e a programról vagy magáról a „100 klímasemleges város” kezdeményezésről, nagyon sokan azt mondják, hogy alig, vagy egyáltalán nem ismerik. Én annak idején abban bíztam, hogy ez a program legalább annyira ismertté válik majd, mint korábban az Európa Kulturális Fővárosa volt. Úgy érzem, ebben nekünk, zöld civileknek is van felelősségünk: jobban kell kommunikálnunk, és a városnak is fontos lenne láthatóvá tenni a már működő zöld megoldásokat. Valamint olyan új zöld lépéseket is fontos lenne célul kitűzni, melyek kidolgozásába a lakosságot, civil szervezeteket is aktívan bevonják. Meg kell mutatni, hogy mi, városlakók hogyan tudunk hozzájárulni a fenntarthatósághoz, és milyen előnyei vannak ennek a mindennapokban. Most készítünk egy kártyacsomagot, amely a klímaváltozásról szól. Van benne egy játék, amit már teszteltünk: különböző fogalmakat kell csoportosítani aszerint, hogy mi működik Pécsett és mi nem.
A tapasztalat az, hogy a játékosok alulértékelik a várost. Sok olyan dolog működik már, amit, ha látunk is a mindennapokban, nem tudatosítjuk. Vannak a város előtt kihívások is. A kerékpáros közlekedés feltételeit például úgy kellene javítani, hogy ne tűnjön extrém sportnak, hanem valódi, kényelmes alternatíva legyen. Azt tapasztalom, hogy sokszor inkább „autós szemmel” valósulnak meg a fejlesztések. A kibocsátás csökkentés szempontjából kulcskérdés, mennyire elérhető és mennyire kényelmes a közösségi közlekedés – még akkor is, ha tudom, hogy ez anyagi kérdés is. A nyári hőhullámok idején a zöldfelületek mennyisége különösen kritikus. Bár, ha Pécs egyes városrészeire tekintünk, mondhatjuk, hogy zöld a város, de vannak olyan részek – például a belvárosban –, ahol rengeteg a burkolt, betonozott felület. A lakosság is sokszor tovább rontja a helyzetet azzal, hogy saját kertjében térkövet vagy más, nem fenntartható burkolatot használ, ami nyáron nagyon gyorsan felmelegszik. Ezek mind olyan területek, ahol sokat számítana a tudatosabb döntés és a jobb tájékoztatás. De ugyanígy kulcskérdésnek tartom a Mecsek védelmét és a vízmegtartás kérdéskörét is.
Az Öko-Kuckó több ezer gyereket ért el az elmúlt években. Lát valódi szemléletváltást egy új generációban, vagy a családi minták végül mindig erősebbnek bizonyulnak?
– Szerencsére a gyerekeken mindig látjuk az érdeklődést. Pécsett már 43 intézmény rendelkezik Zöld Óvoda minősítéssel, és azt tapasztalom, hogy az óvodapedagógusok körében is egyre nagyobb az elköteleződés a környezeti nevelés iránt. Ugyanígy a családi mintákban is megjelenik a változás, nő az érdeklődés a fenntarthatóság iránt. Sőt, sokszor nemcsak a fiataloknál, hanem a nagyszülőknél is erős minták figyelhetők meg. Ha visszagondolunk arra, hogyan éltek az emberek egy-két generációval ezelőtt, rengeteg olyan gyakorlatot találunk, amely ma „fenntartható életmódként” jelenik meg, régen pedig természetes volt: a műanyagmentesség, a helyi alapanyagok előnyben részesítése, a takarékosság, a természetes anyagok használata. Nem új gondolatok ezek. Erről gyakran beszélgetünk a gyerekekkel is. Fontosnak tartjuk megmutatni nekik, hogy a nagyszüleik, dédszüleik életmódjából is rengeteget lehet tanulni. Nem mindig a technológiai fejlődéstől kell várni, hogy „jobban éljünk”, sokszor éppen a régi minták segítenek visszatalálni egy fenntarthatóbb, természetközelibb életformához.
Volt olyan pillanat a pályája során, amikor azt gondolta: ezt a harcot talán elveszítettük? Mi történt, és mi adott mégis erőt a folytatáshoz?
– Nem vagyok optimista, ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy ilyen helyzetben – amikor ennyi kihívással nézünk szembe például a klímaváltozás kapcsán –, az egyetlen valódi lehetőség a remény és az aktivitás. Dolgozni kell tovább, még akkor is, ha nem látjuk azonnal az eredményét. Éppen ezért tartom rendkívül fontosnak a gyerekek szemléletformálását. Egyáltalán nem mindegy, hogy ők felnőttként milyen megoldásokhoz nyúlnak majd, milyen pályát választanak, milyen értékek mentén döntenek. A környezeti nevelésnek óriási szerepe van abban, hogy legyen természettudományos utánpótlás, és hogy a jövő kutatói, döntéshozói olyan alapbeállítottsággal induljanak el, amelyben a fenntarthatóság kiemelten fontos kérdés. Nem vagyok bizakodó – sajnos a hatások már most is nagyon jól látszanak. Elég csak a nyári időszakra gondolni: a hőhullámra, a villámárvízre, az aszályra. Ezek mind azt mutatják, hogy a klímaváltozás nem valami távoli, elméleti dolog, hanem a jelenünk része. De feladni sem lehet, mert az még egy lépéssel hátrébb vinné a zöld ügyet.
Az emberek gyakran az egyéni felelősséget hangsúlyozzák: vigyünk vászontáskát, gyűjtsük szelektíven a hulladékot. Ön szerint ez valódi megoldás, vagy kényelmes önfelmentés a nagy rendszerszintű problémák mellett?
– Úgy gondolom, hogy az egyéni cselekvés továbbra is kulcsfontosságú. Hiába biztosítja például a hulladékgazdálkodó cég, hogy Pécsett otthon, a kék és piros gyűjtőkben szelektíven lehessen hulladékot elhelyezni, társasházban élve azt látom, hogy ritka az a kuka, amelyben valóban csak az van, ami oda való. Egy jól működő rendszerhez szükség van az egyéni aktivitásra is. Az egyéni tudatosság emellett azért is fontos, mert ezen keresztül tudunk nyomást gyakorolni a különböző szereplőkre. Tíz évvel ezelőtt, amikor vászonszütyőben próbáltam zöldséget vagy pékárut venni, sok helyen furcsán néztek rám, sőt, volt, ahol nem is engedték. Ma már ez teljesen természetes – és ez azért van, mert volt lakossági nyomás. Az üzleteknek alkalmazkodniuk kellett. Természetesen szükség van a nagy, nemzetközi együttműködésekre is, és arra, hogy a döntéshozói pozícióban lévő szereplők valódi változások mellett köteleződjenek el. De mindez nem működik anélkül, hogy mi, állampolgárok vagy a cégek számára fogyasztók, ne jeleznénk: számunkra fontos a fenntarthatóság.
Elkerülhetetlen a változáshoz, hogy az emberekben kialakuljon a cselekvés igénye — például a szelektív gyűjtés, vagy még inkább a hulladék megelőzése terén. Mert bár még mindig rengeteg dolgunk van a szelektív gyűjtéssel — sokszor nem működik jól, vagy lehetne hatékonyabb —, valójában 2026-ban már a hulladék keletkezésének megelőzésére kellene helyeznünk a hangsúlyt. Ez az a lépés, amely valódi előrelépést jelentene.
Mi az a környezetvédelmi igazság, amit ön szakemberként már kimondana, de attól tart, hogy sok pécsi olvasó nem szeretné hallani?
– Ami engem igazán zavar, az a technokrata szemlélet: az a hit, hogy majd a technológia mindent megold helyettünk. Úgy gondolom, hogy a szemléletformálás legalább ilyen fontos. Egyszerűen nem dőlhetünk hátra abban a hitben, hogy majd jön egy gép, ami lebontja, megoldja, elintézi helyettünk a problémákat. Túl sokan élünk a Földön, túl egyértelműek a környezetrombolás jelei, és túl látványosak az éghajlatváltozás vészjelzései ahhoz, hogy passzívan várjunk. Valahogy vissza kell találnunk a természethez. A másik fontos témakör számomra a fogyasztói társadalom kritikája — elengedhetetlennek tartom annak a kimondását, hogy a fogyasztástól nem leszünk boldogabbak.
Ha holnaptól egyetlen intézkedést bevezethetne Pécsen a környezeti nevelés érdekében – politikai és pénzügyi korlátok nélkül –, mi lenne az, és miért pont az?
– Ez nemcsak pécsi, hanem országos kérdés. 2020 környékén kivezették az általános iskolák 1. és 2. évfolyamáról a környezetismeret tantárgyat, és én ezt nagy problémának tartom. Az óvodában a „külső világ tevékeny megismerése” során a gyerekek rengeteget tanulnak a természetről és a környezetről — nemcsak ismereteket szereznek, hanem ami még fontosabb: formálódik a hozzáállásuk, az értékrendjük, a természethez való viszonyuk. Ezután azonban két évig gyakorlatilag szünet következik. Pont egy olyan érzékeny életkorban, amikor a gyerekek gondolkodása nagyon gyorsan fejlődik, és amikor a környezeti nevelés folytonossága különösen fontos lenne. Úgy gondolom, hogy az óvodai alapozást azonnal folytatni kellene, amint a gyerekek belépnek az első osztályba.
A tapasztalataink azt mutatják, hogy a 3–4. osztályos gyerekeknél már látszik ennek a hiánynak a következménye. A rendszerben való gondolkodásból kimarad egy nagyon fontos lépcsőfok. A tananyag mennyisége nem csökkent, így rövidebb idő alatt kell „beszuszakolni” mindent a tanórákba — és ez az interaktivitás rovására megy. Ilyenkor a pedagógusok kénytelenek frontális módszerekkel tanítani, ami megnehezíti, hogy a tudás valóban elmélyüljön, és hogy a gyerekek attitűdje is megfelelően formálódjon. Ez pedig hosszú távon a természettudományos utánpótlást is érinti. Ha a gyerekek nem részesülnek elég korán élményszerű, összefüggéseket megmutató környezeti nevelésben, kisebb eséllyel alakul ki bennük az a fajta érdeklődés, amely később arra ösztönözné őket, hogy ezzel a területtel foglalkozzanak.
Mit szeretne, hogy húsz év múlva azok a gyerekek mondjanak az Öko-Kuckóról, akik ma még az ön foglalkozásain ülnek? Mit jelentene önnek a valódi siker?
– Mi zöld civil szervezetként mindig is fontosnak tartottuk, hogy ne saját márkát építsünk, és ne magunkat helyezzük a középpontba. Számunkra az a lényeg, hogy a mi munkánk, a Zöld Óvodák tevékenysége, a családi minták és minden más hatás együtt abba az irányba mozdítsa a gyerekeket és a családokat, hogy foglalkozzanak a körülöttük lévő világgal, értékesnek tartsák a természetet, és elköteleződjenek a környezetük fenntartható kialakítása mellett. Ha ezek a hatások erősítik egymást, akkor minket egyáltalán nem zavar, ha nem „nekünk tulajdonítják” az eredményt.
Szerintem zöld szervezetként az lenne az igazi siker, ha egyszer feleslegessé válnánk — ha a fenntarthatóság annyira természetes része lenne a családok és a köznevelés mindennapjainak, hogy már nem is lenne szükség külön szereplőkre, akik ezt képviselik. A környezetvédelmi oktatótermünk 2004 óta működik, és ma már vannak olyan fiatal felnőttek, akik gyerekként jártak nálunk, és most visszatérnek. Mindig jó hallani, amikor azt mondják, hogy szép emlékként él bennük az ott töltött idő, és hogy ez a téma számukra fontos maradt. Külön öröm, amikor valaki már óvodapedagógusként neveli a következő generációt ugyanebben a szemléletben. Ilyenkor látszik igazán, hogy a munkánknak hosszú távú, valódi hatása van.
Fotó: MTI/Sóki Tamás
