A sorozat nyolcadik része után is arra gondoltam: jó lenne tudni, a pécsi sajtóban hogyan jelent meg a színházak 1949-es államosítása a Pécsi Nemzeti Színház évadkezdetéig, sőt tovább – az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével. Ebben a részben az 1949. november eleji, „Dunántúli Napló” -ban (1948-1990) megjelent, ilyen témájú cikkeket dokumentálom – így született meg ez az írás…
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
Átlépve 1949. novemberébe, mindjárt 1.-jén megjelent az első kritika, még pedig – figyelem, mai hírlap-kritikusok – hosszú és alapos, a talányos „-k-i-„ monogramú szerzőtől, „Úri muri’ a Pécsi Nemzeti Színházban” címmel – persze „becsempészve” kora ideológiáját is. Nézzük ezt elsőként.
„Móricz Zsigmond 1927. nyáron egy regénybe kezdett. Azon az egy nyáron be is fejezte. Aztán — mert igen fontos mondanivalója volt, minden érintkezési pontot megkeresett a néppel, a nagyközönséggel — három hónapon át az akkor Pesti Napló közölte folytatólagosan tárcarovatában, s a következő év tavaszán könyv alakban is megjelent.
Móricz Zsigmond (Forrás: Wikipédia)
Ugyanekkor készült el a színpadi változat, amelyiknek nem ’felújítása’ került színre 1948-ban a budapesti Nemzeti Színházban, hanem egy, a szerző halála előtt két évvel átdolgozott változata, mely minden hamis sallangtól megfosztva, a realista színjátszás első hazai példájaként híven tükrözi az író mondanivalóját. Az író elfúló izgalommal figyelte azokat az egyéni kezdeményezéseket, melyek a környezet közönyébe és a hivatalos nemtörődömségbe, a kapitalista gazdálkodás anarchiájába fulladtak bele.
A népe sorsáért aggódó írót mindez keserűséggel töltötte el. Ebben a belső, támadó viharzásban született meg az Úri muri. Egy szétomló, zárt világ széles hulláma epikus drámája ez a mű. Hogy mennyire a társadalom elevenjébe tapintott Móricz Zsigmond az ’Úri muri’ -ban, azt az a dühös felhördülés is bizonyítja, amely az egész hivatalos közvélemény hangja volt akkoriban. A Budapesti Szemle szinte fajgyalázónak minősíti. — (… még sötétben látja az író ezt az egész világot… mennyire haszontalannak, értéktelennek és semminek hirdeti ezt az egész életet… mily kevés jót tud mondani fajáról!)
Pintér (Jenő) Magyar Irodalom története ezt mondja Móriczról: ’A keresztényi irányú nemzeti kritikusok szerint Móricz Zsigmond romboló jellem’. És valóban igaz volt ez: Móricz épp a világukat rombolta és jellem is volt abban, hogy írói harcát következetesen folytatta ellenük. Ennek a teremtő harcnak egyik legjobb dokumentuma éppen az ’Úri muri’. Zsellyey Balog Ábel ny. ezredes, Borbíró Gergely, a gutaütés előtt álló dologkerülő kulák éppen úgy, mint Csörgő Csuli, a parasztnyúzó, ravasz, de ugyanakkor maradi gentry, és Rédey Eszter; pregnáns, hús-vér figurák abból a haldokló, minden ízükben romló fajtából, amelynek éles tollal támad neki az író, lerántva a leplet a virtuskodó semmittevőkről.
Kormos Lajos 1962 (Forrás: Tiszatáj)
Tesz ugyan még egy kísérletet Szakmáry Zoltánnal, a jövőbe látó, lelkes magyar földbirtokossal, aki merész újításokba kezd, s ebben az író a belterjes gazdasági reformtörekvések egyik harcosát igyekszik megformálni, de maga is látja, hogy más vonalon kell a megoldást keresnie. A meg nem értett Szakmáry revolvergolyóval vet véget életének, miután felgyújtja saját kúriáját. Recsegve, ropogva pusztul a tetőkkel és a gerendákkal együtt az egész korhadt úri világ, s a darab befejezése egyúttal egy társadalom piszkos színjátékának is szól. A függöny egy színdarab és egy valóság utolsó képe előtt csapódik össze, s mindent lezár, ami volt.
A részletekben, aztán az egyes figurák jellemzésében mindenütt egy hatalmas, igaz író ragyogó tehetsége, pompás éleslátása ütközik ki. Vegyük példának Csörgő Csuli alakját, akit társadalmának haldoklása meg sem érint, de a nagykanja, ’halála’ végképp letör. ’Halott van a háznál’… — hörgi maga elé, és ebben a mondatban sötéten villog a darabban számtalanszor felbukkanó keserű tragikomikum. Nagy feladat minden színész számára úgy adni vissza egy nagy író mondaivalóját, hogy azok töretlen nagyságukban tündököljenek.
Nem egyszerű feladat a móricz zsigmondi atmoszféra megteremtése a színpadon. Jó bővérű alakok megelevenítése mindenesetre izgalmas színészi feladat, és annak sikere pedig komoly érdem. A pécsi Nemzeti Színház (sic!) együttese — nagyon helyesen — ezzel a darabbal mutatkozott be szombaton este.
Ami már az első felvonás elején sikerült a szereplőknek, az az említett Móricz-i atmoszféra megteremtése volt. Ha kisebb, egyéni hibák akadtak is, az előadás egységes volt. Külön érdeme a rendezésnek, hogy nem hagyta figyelmen kívül az epizódszerepek fontosságát.
A legjobb alakítás kétségkívül Kormos Lajos Szakmáry Zoltánja. Intelligens, mértéktartó színészt ismertünk meg Kormosban. A nemtörődömség ellen lázadó, tehetséges, kurucvérű dzsentri szörnyű vergődését szőkébb s tágabb környezetének értetlensége miatt, úgy ábrázolja, ahogy azt Móricz elképzelte. Annak ellenére, hogy kitörni vágyása szimpátiát ébreszt maga iránt, már első megjelenésekor érezni benne bukása okának csiráit. Más, mint a többi, mégis vesznie kell, mert odatartozik a süllyedő hajóhoz: nagyúri mivolta, gyengesége, amely Rédey Eszterhez köti stb. Nem találtunk hibát benne.
Máthé Erzsi 1960 (MTI fotó Keleti Éva)
Máté (Máthé) Erzsébet (Erzsi) már kilépett kissé a móriczi vonalból. Az úgynevezett ’hideg, kegyetlen’ úrnőkben is érezni a nőt, különösen vonatkozik ez Móricz nőalakjaira. Hideg, szenvtelen kitöréseiben helyenként inkább egy száraz, elvirágzó asszonyt éreztünk, kevésbé a saját gőgjében és érzéki féltékenységében fuldokló nőt. Pedig egyes jelenetekben bebizonyította komoly tehetségét. Félreértette az írót. Igaz, hogy ez a rendezés hibája is ez esetben.
Jól megformált, élő alak Gordon Zsuzsa ’Rozikája’. A kívánatos, nagyravágyó sommáslány lassan kiderülő romlottsága kitűnően érvényesült. Az első felvonás elején ugyan kissé népszínműves maga kelIetése tompítható volna. Viszont a harmadik felvonásban teljesen egybeolvad a valóságos figurával, és az elején ’balladássá cifrázott’ hangszíne is higgadtabb, emberibb már. Tehetséges színésznő.
Szabó Samut jellemformáló tehetségén kívül a hálás szerep is segítette. Ő az egyik igazi Móricz-figura. Az első kételvonásban tökéletesen érzékeltette a szűklátókörű, humorában is nagyképű dzsentrit. Helyenként meglepően finom emberábrázolása a harmadik felvonásban úgyszólván teljesen elsikkad. A féktelen mulatás részleteiben nem egyszer csábítja át a könnyebb műfaj területeire a hatás vadászás. Mint említettük, a derűs humor nem sajátja a harmadik felvonásnak sem, s így Csörgő Csuli mulatozása is kissé ’haláltáncnak’ számít, hisz ezalatt kanja döglődik odaát. De ettől függetlenül alakítása az előadás legjobbjai közé emeli.
Károlyi István Zsellyey ezredese, Szendrő József dzsentriből lecsúszott ügynöke és Temesváry Sz. László Borbírója, mind kifogástalan alakítás. Szerencsére mindhárman elkerülték szerepük legnagyobb veszélyét, a figurák túlrajzolását, a minden lehetőség kiaknázását. Külön figyelmet érdemelnek a darab egyes epizódszereplői. Andai Béla ügyvédje, Monori Ferenc, Bajka Pál és Csengery Aladár a csugari bandagazdák szerepében, Papp István Jaszom-ja. Sugár István túljátszotta az öreg pincért. Túl sok gesztikulációja, motyogása felesleges volt. Kevesebb több lett volna. Jó színészt sejtet Pagonyi János kondása.
Gordon Zsuzsa 1957 körül (Forrás: Vatera)
A hibákat beleszámítva, az előadás egységes, élvezetes volt. Ütő Endre díszletei gyönyörűek. Úgy érezzük, szólanunk (sic!) kell arról a különbségről, amely a tavalyi pécsi színtársulat és az új, államosított színház együttese között érződik. Az új szellem az egyes színészek magatartásában is megnyilvánul. Az ’Úri muri’ bemutatója után bizonyosak vagyunk abban, hogy a múlt szezonban elriadt közönség csakhamar zsúfolásig tölti meg a nézőteret az új színház minden előadásán.
Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy az átalakított együttes minden támogatás megérdemel. Még valamit! Új közönség ült be a színházba, új céllal. Mindenekelőtt tanulni akarnak a nagy mondanivalókból. Igen fontosnak tartjuk, hogy egy-egy produkció alkalmával az előadások előtt rövid kivonatban ismertessék a darab tartalmát. Sokaknak nyújtana ez komoly segítséget a darab élvezetéhez. Végre megszűnnek a ’vidéki’ előadások: állami, jó színházunk van!”
November 4.-én a közönségszervezés hiányosságai kerültek előtérbe a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete lapjában – a kor ideológiájának megfelelően, „Kultúr vezető, akit nem érdekel a színház” címmel.
„A színház megnyitotta kapuit, megkezdődtek az előadások, de azoknak, akiknek a közönségszervezés volt a feladatuk, nem igen igyekeztek eredményes munkát kifejteni. A Győr megyei Hírlapban például olvashatjuk, hogy a Vagongyárban 667, a Győri Textben 308 bérletet jegyeztek, dolgozik október 22-ig. Hol marad ezek mögött a számok mögött a pécsi Bőrgyár 22, a Kokszmű 29, a Dohánygyár 16, a Népbolt 11 bérlettel. A Sopiana sem elégedhet meg 57, illetve a MÁV 76 bérlettel. A MÁV 1500 dolgozója közt az elmúlt színházi évadban négyszáznak volt bérlete, vajjon mi az oka e lényeges csökkenésnek. A Zsolnay-gyárnál is súlyos tünet, hogy még a mai napig sem érkezett egyetlen bérlet jegyzés sem.
Az egyes üzemek és közéletek propagandistái és kultúr felelősei sajnos, nem látták meg a politikai jelentőségét annak, hogy a színház is a dolgozóké. Az egyik pécsi kultúrvezető például azzal hárította el a közönségszervezés céljából őt felkereső elvtársakat: ’Engem nem érdekel a színház’. Az ilyen kultúr vezetőt azonnal le kell váltani, és az üzemi pártszervezetnek komolyan kézbe kell venni a bérletszervezést. Nem szabad továbbra is lagymatagon nézni, hogy aszínház, a dolgozók színháza ne érje el céljai, a szocialista színházi kultúra megteremtését.”
November 5.-én már büszkén „jelentettek” az újságolvasónak a „Színház” rovatban. „Tizedik előadása felé halad az ’Úri muri,’ Móricz Zsigmond 3 felvonásos színműve. Minden este zsúfolt házak tapsolják meg a hálásabbnál hálásabb szerepekben a tudásuk legjavát adó Kormos Lajos, Gordon Zsuzsa, Máté (Máthé) Erzsébet (Erzsi), Szabó Samu, Szendrő József, Károlyi István, Temesváry Sz. László Csengery Aladár, Bajka Pál és Monori Ferencet.”
