1948-ban, a forradalom centenáriumán alapított Kossuth-díjjal 1950-ben egy fiatal pécsi professzort, dr. Szentágothai Jánost is kitüntették, aki az idegrendszer működésének kutatásában ért el jelentős eredményeket. A Dunántúli Napló korabeli riportja bepillantást enged abba a tudományos műhelybe, ahol a professzor fiatal munkatársaival együtt dolgozott, miközben a sajtó a tudományos sikereket a kommunista rendszer eredményeként is igyekezett bemutatni. A politikai szólamok mögött azonban valódi kutatói teljesítmény, szakmai elhivatottság és egy kiemelkedő pécsi tudósközösség története rajzolódik ki. Szentágothai pályájának alakulásában fontos szerepet játszott Ernst Jenő is, akinek szakmai döntései hozzájárultak ahhoz, hogy a professzor Pécsett folytathassa munkáját.Mostani, korabeli sajtóforrásokra épülő írásunk nemcsak a pécsi orvostudomány egy fontos fejezetét idézi fel, hanem azt is megmutatja, hogyan fonódott össze a tudomány és a politika a XX. század egyik legellentmondásosabb korszakában.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
A dicsőséges 1848-as forradalom 100. évfordulóján, a kommunista hatalomátvétel folyamatában, a kerek évforduló méltó megünneplésének egyik fontos módja volt a Kossuth Lajosról (1802-1894) elnevezett magas állami kitűntetés megalapítása, és elsőként 1948. március 15.-én való átadása az arra érdemesre ítélteknek.
A különböző fokozatokat akkor még megkaphatták a festőművészek, színészek, film- és színházi rendezők, zeneművészek, írók-költők, tudósok, a művészet és a tudomány kiválóságai mellett sztahanovisták, vájárok, esztergályosok, párttitkárok, szövőnők, a gazdasági élet vezetői és kétkezi munkásai egyaránt…
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapja, a „Dunántúli Napló” (1948-1990) is – mondanom sem kell – rendszeresen beszámolt évről-évre a kitűntetési ünnepségekről, és közölte a díjazottak névsorát is. Így történt ez 1950-ben is, amikor a március 15.-i számban megtudhatták a helybéliek, kik kapták ezt a legrangosabb elismerést.
A parlamentben rendezett kitűntetési ünnepség szónoka a volt szociáldemokrata vezető, az akkori Elnöki Tanács elnöke, Szakasits Árpád (1888-1965) volt. Szónoklata végén a névsort Alexits György (1899-1978) matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia akkori főtitkára, a Kossuth-díj jelölő bizottság titkára olvasta föl, majd a díjazottak átvették az akkori vezetőktől a díszoklevelet és a zöldkoszorús jelvényt.
A sok díjazott közül most az alábbi nevet és indoklását idézem: „…Szentágothai János pécsi egyetemi ny. (nyilvános) r. (rendes) tanár a labyrinth és a szemizmok működése közötti összefüggések vizsgálata terén elért eredményeiért…”
Természetes, hogy nemcsak a pécsi tudományos életet, hanem a széles helyi közvéleményt is büszkeséggel töltötte el ez a kitűntetés, nem csoda, hogy a „Dunántúli Napló” az ünnepet követő közeli napok egyikén, március 19.-én nagy terjedelmű helyszíni riportot közölt vele és fiatal munkatársaival – a talányos „K. Gy.” szerzősége alatt, „A Kossuth-díjas professzor intézetében” címmel. Ezt közlöm most.
„Harmincnyolc éves még, és máris a legnagyobb magyar kitüntetés díszíti mellét. A tudós szerénységével viseli, de leplezhetetlen boldogsággal. Még egészen friss az élmény benne, s néha még hallja szólítani nevét: – dr. Szentágothai János. Akkor előrelépett, hogy mellére tűzzék a koszorút, s átadják a pénzjutalmat is, ami vele jár. Egyszerű kis ünnepség volt, de éreznie kellett, hogy az egész magyar nép előtt áll, és sok millió kéz teszi kabátja hajtókájára a jelvényt.
Csak erre az időre lépett ki az egyetemi intézet csendjéből, hogy aztán ismét visszahúzódjon ide, munkatársai közé, az emberiségért életüket áldozó kísérleti kutyák közé, a haladó munka birodalmába.
Mi is érezzük látogatásunkkor, hogy értékes időből rabolunk, ezért igyekszünk keveset kérdezni. — Elképzelhetik, milyen nagy élmény a tudomány munkája számára, amiben olyan kitüntetés éri, mint a Kossuth-díj elnyerése. Bár ezt az érdemet részben át kell hárítanom az intézet számos fiatal tudományos munkására, munkatársaimra, akiknek teljes és önfeláldozó támogatása nélkül nem érhettem volna el az eredményeket.
Munkánk sikere nagymértékben a tervezésen és a részletmunkák helyes felosztásán múlott. Ezek első szavai. A következőkben arról kérdezünk: — Milyen eredmények azok, amelyeket a Kossuth-díj adományozásával jutalmaztak? Töprengve felel. — Nem könnyű a nem szakember számára is érthető választ adni. De megpróbálom. Tehát: általában öt érzékről szoktunk beszélni, sőt, átvitt értelemben hatodikról is szólnak. A tudomány a valóságban sokkal több ilyen érzéket ismer. Ezek között igen különböző pontjairól szerzi be értesüléseit.
Izmainkban, inainkban, ízületeinkben és a bőr alatti kötőszövetben mindenütt, számos idegvégkészülék található, melyek tájékoztatják agyvelőnket arról, hogy egyes tagjaink és egész testünk milyen helyzetet foglal el a térben. Ezek nélkül a ’hírek’ nélkül lehetetlen volna a járás, állás, vagy akár egyes tagjainknak célszerű mozgatása is.
A fejünknek a térben elfoglalt helyzetét azonban elsősorban nem ilyen idegkészülékek jelzik, hanem egy külön szerv, a hallószervvel erősen összeszövődött labyrintus (sic!). Ennek az érzékszervnek a működéséről már eddig is igen sokat tudtunk. Érdekes, hogy a magyar szerzők igen jelentős szerepet vittek az egyensúly érzékszerv munkájának tisztázásában.
Bár még mindig igen sok kérdés maradt itt felfedetlenül, mivel ez a rész megközelíthetetlen mélységekben fekszik, a halántékcsontba zárva. Az általunk végzett kutatásokban elsősorban mesterséges módon, közvetlen ingerlésnek vetettük alá a labyrintus különböző idegszerveit.
— Mik a következő évi tervei? — A labyrintussal kapcsolatos vizsgálataink egyelőre lezárultak. Engem a gerincvelő belső idegei összeköttetései érdekelnek, valamint a mell űri zsigereket beidegző nyullve-idegmechanizmusok.
— Milyen fontosabb eredményeket várhatunk az intézettől a közeljövőben? — A két említett témakörön végzett vizsgálataim még kezdeti állapotban vannak. Annyit talán megemlíthetek, hogy a gerincvelő vizsgálatára finom províziós műszert szerkesztettünk, amilyet még másutt nem használtak. Most azonban fontosabb feladatomnak tekintem, hogy a vezetésem alatt dolgozó kitűnő fiatal kutatógárda vizsgálatai jól haladjanak előre.
Az ifjú lelkes munkatársakkal is elbeszélgetünk. Velünk szemben ülnek dr. Flerkó Béla és dr. Kiss Tibor adjunktusok, dr. Várady Béla és dr. Gömöri András tanársegédek. — Ránk, a professzor tanítványaira — szólal meg dr. Gömöri — súlyos kötelezettséget is jelent ez a kitüntetés, mert kétszeresen kell igyekeznünk, hogy méltóak lehessünk professzorunkhoz.
Majd felváltva elmondják, hogy minden oktatást megkapnak dr. Szentágothaitól. Ebben az intézetben az elgondolások a professzortól származnak, de a kivitelezés a közösség dolga is. Hosszú időbe telik egy-egy eredmény megszületése.
Négy év munkája kapott elismerést e kitüntetés adományozásával. Ezer állat életébe került. Az első kísérlet 10— 12 órát át tartott, ma már csak 2—2 és fél órát. Megtudjuk azt is, hogy önálló kísérleteket is folytatnak a fiatalok, dr. Szentágothai irányítása, illetve támogatása mellett.
Később a tanársegédek, adjunktusok kísérleteiről beszélgetünk. Mindnyájan igen komoly részeredményeket értek el már eddig. Az utóbbi időben viszont olyan gazdag segítséget kapnak a kormányzat részéről, hogy egyre szebbek kilátásaik a kutatások terén is. Maga dr. Szentágothai professzor mondotta a beszélgetés során: — Eddigi eredményeink alapfeltételét a tudományos munka bőséges támogatása képezte, amelyet a kormányzat a Tudományos Tanács és később a Magyar Tudományos Akadémia útján biztosított.
Kitüntetésem alkalmából őszinte hálával érzem, hogy nem csupán szűk tudományos körben értékelik a kutatómunkát, de kormányzatunk elsőrendű feladatának tekinti az önzetlen és a nép érdekében végzett tudományos kutatás felkarolását és támogatását. Ezentúl valamennyien érezzük, hogy a nép széles rétegei is felfogják a tudományos kutatások jelentőségét, és elvárják a kutatóktól az eredményes alkotómunkát.
Ígéretet tehetek arra vonatkozóan, hogy a Kossuth-díjat nem annyira érdemek jutalmazásának, mint előlegezett bizalomnak tekintem, melyet, önzetlen munkámmal csak ezután szeretnék kiérdemelni.
Eltávozásunkkor a kapuban álló Kiss Mihály altiszt szavaiból is ugyanaz a szerénységgel vegyes öröm csendült ki, mint az intézet minden dolgozójából: — Bizony, úgy örülök, mintha magam kaptam volna meg a kitüntetést. S ami igaz, az igaz, egy kicsit nekem is részem van benne.
Mindig úgy végzem el a dolgomat, hogy a professzor és munkatársai munkáját is segítsem vele. Mi itt mindnyájan jó közösségben dolgoztunk együtt, s megtartjuk ezt a szellemet ezután is. Nem csak tudomásul venni akarjuk a népi demokráciát, hanem segíteni is.”
Bár kiérződik a riportból a kor hangulata – nem is beszélve a kitűntetési ünnepség szónoklatának szocialista ömlengéséről –, azt le kell szögeznem, hogy a korban az orvostudomány volt az egyik szakterület, amelyben a valódi eredményeket elismerték.
A Pécsi Orvostudományi Egyetem vonatkozásában feltéltenül meg kell említeni a kor jeles professzora, a zsidó-üldözés idején Pécsről Szegedre menekített dr. Ernst Jenő biokémikus (1895-1981) nevét, aki igazi kommunista érzelmű volt a szó eredeti értelmében, hűen támogatta a rendszert, híres volt puritánságáról, de világosan tudatában volt annak – mivel tudós ember volt –, hogy az orvostudomány az a szakterület, ahol minden szubjektumot száműzni kell a tudomány előre haladása érdekében, és a professzorok idecsábításában a legkevésbé számít az ideológia, ha magas fokú oktatással rendelkező egyetemet és tudományos életet akarunk szervezni mecsekalji városunkban. Őneki volt köszönhető a vele gyökeresen ellentétes meggyőződésű dr. Szentágothai (Schimert) János (1912-1994) világhírű anatómus professzor, akadémikus, az MTA későbbi elnöke, országgyűlési képviselő Pécsre csábítása is 1946-ban, ahol az 1956-os forradalom idején a pécsi Értelmiségi Forradalmi Bizottság elnöke lett, és legendás óráinak egyikén, a szovjet megszállás idején talpig feketében jelent meg szeretett tanítványai körében…
