1950. márciusában a Dunántúli Napló hasábjain a szovjet választások nem egyszerű politikai eseményként, hanem valóságos népünnepélyeként jelentek meg. A korabeli tudósítások Sztálin iránti határtalan szeretetről, példátlan egyöntetűségről és a szocialista demokrácia diadaláról áradoztak. Eközben a pécsi Nemzeti Színházban Csajkovszkij művei és politikai üzenetekkel átszőtt darabok kerültek színpadra, vidéken pedig egészen másfajta színházi élmény született. Besencén néhány deszkából, lepedőkből összeállított színpadon játszottak a helyi fiatalok, akiknek előadása még a korabeli újságíró elismerését is kivívta.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
A március idusa nemcsak 1848/1849 évfordulóján volt mozgalmas, sőt tudatosan elkezdték háttérbe szorítani ezt, hanem a „Szocialista Tábor Vezérhajója, a Dicsőséges Szovjetunió” okán is. Ekkor zajlottak ott ugyanis a „szocialista választások,” amelyek a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapjában, a „Dunántúli Napló” – ban is „lecsengtek.” A 26. részben az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével fölelevenítem – magyar-szovjet diplomáciai hírrel, és helyi színházi eseményekkel együtt.
A március 14.-i, keddi szám címoldala öles betűkkel hirdette: „SZTÁLIN NEVÉVEL SZAVAZTAK A SZOVJETUNIÓ NÉPEI – A szovjet demokrácia diadalünnepe volt a vasárnapi nagy választás.” De nem akármilyen alcímeket is adtak ennek a hírözönnek, lássuk: „Szavazás a békére és a haladásra – A szovjet tengerészek is teljesítették állampolgári kötelességüket – A nagy Sztálin szülővárosában” (a grúziai Goriban) – Népünnepélyek Moszkvában és szerte a Szovjetunióban.”
Most lássa a mai olvasó is: az utolsó, „A szovjet sajtó a választásokról” című fejezet hogyan ömlengett: „…Első hasábokon a lapok J. V. Sztálin képét közlik, amely abban a pillanatban ábrázolja, amikor a moszkvai Lenin választókerület első számú szavazóhelyiségében leadja szavazatát. Ebben a kerületben (Nyikolaj Alekszandrovics) Bulganyin miniszterelnökhelyettes és (Szergej Ivanovics) Vavilov, a szovjet Tudományos Akadémia elnöke volt a jelölt.
Minden lap a választásnak szenteli vezércikkét. A Pravda ’A szovjet demokrácia diadalünnepe’ címmel a következőket írja: — A beláthatatlan kiterjedésű szovjet államban az emberek milliói hatalmas politikai felemelkedés, és rendkívüli egyöntetűség (!) jegyében választották meg vasárnap a Szovjetunió Legfelső Tanácsának képviselőit.
Az egész országban a választások örömteljes, országos, hazafias népi ünnepként folytak le. Sztálin nevével az ajkukon a kommunisták és pártonkívüliek törhetetlen sztálini tömbje körül tömörülve járultak az urnákhoz a munkások, a kolhozparasztok, a tudomány, a technika és a kultúra művelői, a különböző nemzedékekhez és foglalkozási ágakhoz tartozó emberek — büszkén szocialista hazájukra, ennek világtörténelmi győzelmeire.
A szovjet emberek, bárhol is voltak, szocialista hazájukra, a Bolsevik Pártra, a nagy vezérre és tanítóra, Sztálin elvtársra szavaztak. A Legfelső Tanács megválasztása egyetemes népi ünneppé, a szovjet szocialista demokrácia új diadalává vált, a szovjet nép határtalan szeretetének és odaadásának hatalmas demonstrációjává, szeretett Bolsevik Pártja és a nagy Sztálin iránt.”
Előtte azonban a „Nagy Sztálin” kegyeskedett hazánkkal is foglalkozni, ezt tartalmazta a március 10.-i szám vezető híre „Szívből kívánok a magyar népnek és a Magyar Népköztársaságnak további sikereket’ címmel, „Sztálin elvtárs választávirata Dobi István miniszterelnökhöz” alcímmel. A rövid, de fontos hír így szólt.
„A Magyar Népköztársaság miniszterelnökének, Dobi István úrnak (!), Budapest. Kérem önt és a Magyar Népköztársaság kormányát, fogadják köszönetemet a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság között megkötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötésének második évfordulója alkalmából küldött baráti üdvözletükért.
Szívből kívánok a magyar népnek és a Magyar Népköztársaságnak további sikereket a gazdasági- és államépítés munkájában. Sztálin.“
Ha most rátérek a színházi híreinkre, ismét a március 7.-i számot kell képzeletben föllapoznom, ahol „(A) Diadalmas asszony” címmel, a talányos „– k. i –’ aláírással kritika jelent meg. „Szűkében vagyunk az egészséges, nemes célzatú operetteknek, így bizonyos engedményeket kell tennünk egyelőre. Ezt a jóindulatot (sic!) ezúttal a (Pjotr Iljics) Csajkovszkij ragyogó muzsikájához tapadt. Harsányi (Zsolt)—Lendvai—Hegedűs fordítók és átírók felé gyakoroljuk, akik felületesen porolták ki az ’ős-szövegkönyvet,’ s bizony maradt benne por még jócskán.
Klasszikus nagyoperettről van szó, s a szövegkönyv másodrendű fontosságát jelentette a múltban. Ennek ellenére a ’Diadalmas asszony’ témája eléggé progresszív, csak a librettó megírásának módja felelőtlenül semmitmondó sokhelyütt. De ismételjük, a zene sok mindent elfelejtet (sic!), azon kívül a színészek is megtettek tőlük telhetőleg mindent a siker érdekében.
Ezúttal inkább a színészi produkciókkal kívánunk bővebben foglalkozni, mivel ezen a vonalon néhány említésre méltó eredményt és változást láttunk. Az egyik pozitívum: újabb lépést tett az együttes az egészségesebb humor kialakítása felé. Egyre több színész indult el azon az úton, amelyet a szovjet színművészet jelentősei tapostak ki elsőnek. Rájöttek, hogy nem a szóviccek, a nyakatekert helyzetkomikumok adják az élet derűjét, humorát, hanem az életből kiszakított karikatúrák ábrázolása. Az ízléses, mértékletes humort éreztük néhány alakításban vasárnap este.
Szendrey Ilona és Borvető János hangjáról többször írtunk már, mindketten művészien tolmácsolták Csajkovszkijt, ami egymagában is szép teljesítmény. Szendrey ezen felül egyéni játékával emelte alakítását. Borvetőnek a Pesten hozzá ragadt pátoszt kell még teljesen kiküszöbölnie.
Bázsa Évára vonatkozik elsősorban, amit az egészséges mulattatásról irtunk. Sok értelmetlen szubrett-vonást vetett le magáról elég gyorsan, s ebből arra következtetünk, hogy humorának új oldalait ismerjük meg a közeljövőben. Bessenyeinek van egy jelenete a darabban: egyetlen szempillantásával szereli le a heves Mencsikoff tábornagy rátámadását. Ez a két másodpercnyi jelenet bizonyítja, hogy Bessenyei igen jó színész. Úgy volt Nagy Péter, ahogy mi is elképzeltük magunknak a népbarát cárt.
Papp István mértéktartó, egyszerű művészi eszközökkel formálta eléggé passzív figuráját. Ez a szép színészi munka. Szabó Samu olyan tökrészeg a darab minden részletében, hogy az már túlzás. Különben igen éles karikatúrát formált. Csengery (Aladár) mindent megtett, amit szerepe engedett, ő is mértékletesen mulattatott. Sugár (István) ismét jó epizódszereplőnek mutatkozott. Maszkja külön említést érdemel.
Jó volt még Anday Béla, Somló Ferenc és Monori (Ferenc). A kibővített zenekart Csukváry Jenő vezényelte, a díszleteket Ütő Endre tervezte, a rendező néha jobban ügyeljen a karra, passzivitásuk néhol merevvé tette a jeleneteket. Mivel Csajkovszkij nyitányát ajtónyitogatás, székcsapkodás alatt nem élvezheti a közönség, Iegalább a nyitány befejeztéig senkit se engedjenek a nézőtérre a későn jövők közül.”
Most nézzünk két színházi közleményt és egy műsort. Március 3: „A színház pénztára március 3-án, péntek déli 12 óráig kizárólag bérlettel rendelkező személyek számára árusít jegyeket. Ezen időpont után a jegyek szabad forgalomba kerülnek.” Március 7: „A színház március 5-től kezdődően az esti előadásait 8 órakor, a délutáni előadásokat 4 órakor kezdi. „SZÍNHÁZI MÜSOR: Március 1-én este ½ 8 órakor: MONTMARTREI IBOLYA. (Vörösmarty-bérlet.) Március 6-án este 8 órakor: STRAUSS: DENEVÉR C. OPERÁJÁNAK (!) ELŐADÁSA. A színház pénztára a bérlőjegyet (péntek) március 3-án déli 12 óráig fenntartja. Jegyigénylés az operára március 1-től.”
Közben egy nagy amerikai klasszikus (természetesen haladó) történet színpadra állításáról is szóltak a hírek. Ezt a „vonalat” folytatta a március 12.-i szám „Színház” rovatában közölt írás. „TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJA. Március 15-én, a Szabadság Ünnepén mutatja be a színház ’Tamás bátya kunyhójá’-t, a szabadság harcosainak és ellenségeinek életre-halálra menő küzdelmét.
Bessenyey (Bessenyei) Ferenc egy szökött félvér, Kormos Lajos egy mélyen humanista fehér mérnök, Somló Ferenc egy megalázott béreslegény szerepében képviseli a jobbratörést (sic!). Pataki Jenő, Papp István és Temesváry Szabó László mutatják be a sátáni elvetemültség figuráit.
A nők közül Gordon Zsuzsa, Fesztoráczy Kató, Mátrai Mária, Máté Erzsébet (Erzsi), Miklós Klára jutottak rendkívül jelentékeny feladatokhoz. A pompás dramatizá!ás Gábor Andor fordítása, Ránki György néger spirituálékra emlékeztető kísérőzenéje és Ütő Endre emeletes forgó-díszletei a pécsi Nemzeti Színház (sic!) idei évadának legnagyobb sikerét biztosítják.”
Nem hiányozhat természetesen arról is beszámoló a lapban, hogy öntevékeny vidéki amatőr társulatok milyen előadással jelentkeztek falusi közönségeiknek. Szintén a március 14.-i lapszámban kapott helyet a „Duda Gyuri Besencén” című tudósítás erről.
„Maga a kocsmáros se hitte volna, hogy ennyi ember fér ebbe a csöpp helyiségbe. Még a pécsbagotaiak is itt vannak, s bejutottak a gilvánfai érdeklődőkkel együtt Magyarmecske ifjai és leányai is. Préssel sem szoríthattak volna többet e kis terembe! S olyan türelmesen ül és vár a közönség, mintha jutalomosztás következnék. Nagy nap ez Besencén. Vida József bácsi és ifj. Tóth Lajos izgatottan jönnek-mennek a sebtiben (sic!) felállított színpad körül. Hozzászólnak a bajuszragasztáshoz, kikérdezik a gyengébb szereplőket, ’berendezik’ az igen apró színpadot, a szereplők ruháin is igazítanak néhányat, érthető a nagy buzgalom, hiszen ők tanították be a ’Duda Gyuri’-t, s ma este dől el: jó munkát végeztek-e?
A lepedőkből össze varrt ’függöny’ mögött izgatottan sürögnek-forognak a ’színészek’ — persze, már amennyire a szűk hely módot ad erre. Pelenczei Jenő, Duda Gyuri megszemélyesítője már hetedszer nyomja orra alá a kockás bajuszt, s ezúttal — úgy látszik — sikerrel, mert a fekete szőrcsomó megtapad a szája felett. Bíró Lajos halálosan komoly mozdulatokkal igazítja fejébe fekete keménykalapját, s már sejteni, hogy méltó ’Úritök’ báró lesz belőle.
Percek múlva elsötétül a ’nézőtér’, valahol egy csengő szólal meg: kemény marka lehet annak, aki rázza, mert ugyancsak nagy hangon cseng a fülekbe. Szétmegy a függöny, elhalkul a közönség, s megjelenik a színpadon Duda. Nagy sóhajtva szólal meg: — Jaj, de cifra dolog ez az úri feleség! … Aztán megindul belőle a panasz, szidja a maga felkapaszkodását, az egész úri világot, és Moliere magyarosított mondatait lélekzetfojtva (sic!) issza Besence, Gilvánfa, Pécsbagota (Magyarmecske) népe. Látszik az arcokon, hogy emlékeik segítenek izzóvá tenni a mostani élményeket: eszükbe jutnak saját találkozásaik az elmúlt idők ’Úritök’ -jeivel. A ’büdös paraszt’-ozó földesurakat látják talán lelki szemeikkel e pillanatokban.
A szereplők pedig – Pelenczei Jenő, Bíró Lajos, Futó Margit, Kozma Valéria, Bencze Anna, Virág Imre, Virág Mihály és Horváth Gyula — meglepően jól elevenítik meg a történetet, s néha még a molieri atmoszféra is megcsap bennünket. Egyre arra gondolunk, hogy a néhány szál deszkából eszkábált, egy méter húsz centi mély színpadon igazi tehetségeket látunk. Egy-kettő megérdemelné, hogy a színiakadémia padjába ültessék.
Olyan komolyan vették a feladatot, hogy minden mondatot elhittünk nekik, s ez nagy szó. Bíró Lajos például nagyszínpadokra való Úritök volt egyes jeleneteiben. Hangsúlyozása, kimértsége színészi képessségeket sejtetett. A Duda Gyurit megszemélyesítő Pelenczei Jenő éppen úgy, mint Futó Margit és a többiek, olyan ízes magyar nyelven beszélnek, hogy szebben talán nem is lehetne. Ezt a romlatlan, tiszta nyelvet lenne jó hallani színpadainkon.
Miután az utolsó mondat is elhangzik, és összecsapódik a fehér függöny, hatalmas taps és hóvirág-özön köszöni meg az előadást a besencei EPOSZ- szervezet (Egyesült Parasztifjúság Országos Szövetsége) lelkes fiataljainak. Úgy látjuk, a közönség büszkébb erre az előadásra, mint a szereplők maguk. Úgy nyilatkoznak a darabról, hogy minden szavuk ittas (sic!) az örömtől, és ilyesféléket mondanak: ’Három hét alatt tanultuk be’. ’Eztán több előadást tartunk majd’ stb.
Vida József, a hatholdas paraszt-rendező azt is elmondja, hogy Futó Margit és Bencze Anna (még Kozma Valéria is), alig akarták vállalni a szerepeket mondván: ’Ilyen alakokat nem játszom el, hiszen ezeket itt mindenki utálja!’ És valóban, igen nagy kárörömmel látták a parasztok Úritökék kifigurázását, és nagyot mulattak Dudán, a pórul járt kulákon (!) is. Milus Józsefné Gilvánfáról jött el megnézni az előadást. — Megérdemelte Duda Gyuri a sorsát. Meg az. Nagy fiam van, akit bizony kitiltanák, ha olyan családba akarna nősülni, mint az a kelekótya kulák. Kár, hogy Gilvánfán nem tartanak ilyen előadást a fiatalok. Vóna közönség elég rá.
Kozma Tihamér Pécsbagotára való. Fiatal parasztfiú. Ő már jobban érzi, hogy miről van szó a darabban: — Mindig gyűlöltem az ilyen urakat, mint az Úritök meg a családja, de sohasem tudtam pontosan megmondani, hogy mit utálok rajtuk. Ma rájöttem, hogy nagyon más emberek ezek, mint mi. És ugyanúgy megvetem őket én, ahogy ők megvetnek engem. Jól esett nevetni rajtuk.
Kitűnő példa sok kultúrcsoport számára a besencei EPOSZ-ifjúság ’Duda Gyuri’ előadása. Bebizonyították, hogy a jó produkcióhoz nem okvetlenül fontos a nagy színpad, a költséges berendezés, elég az ifjúság tehetsége és lelkesedése, néhány szál léc és deszka meg négy lepedő. És mindenekelőtt tudniok (sic!) kell, hogy miért csinálják, amit tesznek. Besence ifjúsága tudta ezt.
Pelenczei Jenő, alias Duda Gyuri mondotta el nekünk az okot. — Tanítani akarjuk falunk népét Mi eddig csak szórakoztattunk ebben a községben, közben úgy elmaradtunk a világtól, hogy csak úgy nyögtünk belé. Én nem vagyok igazi színész, mégis úgy érzem magam most, mint egy tanító, aki jó munkát végzett. Igaza van Pelenczei Jenőnek, aki Moliere-t játsza a saját falujában.”
