Mi történik egy színházzal, amikor már nem elég jó előadásokat játszania, hanem a hatalom üzeneteit is közvetítenie kell? 1950 februárjában a pécsi Nemzeti Színház egyszerre volt a politika és a kultúra színtere: a korabeli sajtó egyik oldalán Rákosiék propagandája harsogott, a másikon Mozart és Puccini előadásairól, énekesekről, karmesterekről és a közönség reakcióiról olvashatunk. Most a korabeli újságok segítségével idézzük fel azt a különös világot, amelyben még az operakritikába is beszivárgott az ideológia – miközben a színház igyekezett megőrizni valamit abból, amiért valójában létezett: a művészetből.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
Sorozatom 21. részének kezdete megmutatja – természetesen most is az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével –, hogy az akkori korban mit kellett elviselniük még azoknak az embereknek is, akik nem voltak hívei a rendszernek.
Mert ha az 1949. év decembere J. V. Sztálin (1878-1953) születésnapjáról, az 1950. év januárja Vlagyimír Iljics, rövidítve V. I. (és nem hatodik, ahogy azt a „rossz nyelvek” azóta is hangoztatják) Lenin (1870-1924) halálának napjáról, akkor az azt követő február pedig Rákosi (Rosenfeld) Mátyás (1892-1971) „Nagy Magyar Szocialista Népvezér” hónapjáról szólt.
Hogy miért? Erről a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapja, a „Dunántúli Napló” 1950. február 12.-i, vasárnapi számának első oldala harsogott „Rákosi Mátyás elvtárs beszámolója a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülésén a politikai helyzetről és a Párt feladatairól” címmel.
Nézzük a cikk kezdetét, amely mindenről fölvilágosít. „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége folyó hó 10-én teljes ülést tartott. Az ülésen Rákosi Mátyás főtitkár elvtárs beszámolt a politikai helyzetről és a Párt feladatairól. A Központi Vezetőség a beszámolót egyhangúlag jóváhagyta, és meghozta a szükséges határozatokat…”
S hogy milyen propaganda kísérte ezt, a napilap február 15.-i száma „Rákosi elvtárs megmutatta, hogy mit kell tennünk” című, „Párttagok és pártonkívüliek nyilatkoznak a nagy beszédről” alcímű nagy cikke is tanúsítja. Itt is nézzük a bevezető mondatokat.
„Szombaton este sokan meghallgatták Rákosi Mátyás elvtársnak, a Központi Vezetőség ülésén elmondott beszédét a rádióban, mert többen olvasták vasárnap az újságokban. Akik hallották vagy olvasták beszédét, világosabban látják, hogy mik a feladatai Pártunknak, és milyenné kell tenni a Pártot, hogy ezeket a nagy feladatokat meg tudja oldani. A pártszervezetek vezetői és az egyszerű párttagok, kommunisták és pártonkívüliek bizalma Pártunk iránt hatalmasan megerősödött.”
S ha ez eddig valakinek még kevés volt, a február 14.-i szám bekeretezetten kiemelt hírét adom: „Ma este 18 órakor a Munkás Kultúrházban Rákosi elvtárs életéről és a magyar munkásosztály történetéről előadást tartunk. Az üzemi és a kerületi pártszervezetek kollektiven vegyenek részt az előadáson. Városi Pártbizottság.”
S hogy ne felejtsem: ekkor volt még a Magyar-Szovjet Barátság Hónapja is, erről is szóltak cikkek, de erről később…
Aki pedig az akkori kor gyakorlatát nem ismerve reklamálna az eddigiekért, közlöm, amit az idősebbek már tudnak: a munkaidőt akkortájt „Szabad Nép Fél Órá” – val kellett kezdeni, ahol persze nemcsak a központi pártlap, hanem a „Helyi Pártharsonák” cikkei is szóba kerültek…
(Forrás: Új Hét)
A régi kor gyakorlatát fölelevenítő „történelmi esemény” után azonnali „átvezetésként” rátérek a színházi hírekre. A február 11.-i „Színház” rovatban olvasható: „Kisunokám — Montmartrei Ibolya. A színház két műsordarabja iránt igen nagy érdeklődés nyilvánul meg. A Kisunokám lírai finomságai éppen olyan nagy határt gyakorolnak a nézőkre, mint a Kálmán-operett táncai, melódiái és harsány humora. Mindamellett a tavaszi műsor előkészítése már nagy gonddal folyik.”
A február 12.-i „Színház” rovat: „A színház igazgatósága felhívja a bérlők figyelmét, hogy a ’Kis unokám’ február 13-i, február 16-i és március 3-i bérleti napokat jól nézzék meg, mert összevont bérlettel tartja a színház az előadásokat.”
Azért is érdemes volt ezt az utóbbi hírt fölidéznem, mert ma ilyen hír közlése így elképzelhetetlen lenne…
Ha a hónap színházi híreit nézzük tovább, nem maradhat ki opera-kritika sem. A február 16.-i lapszámban a cím már elárulja, melyik operáról van szó, ugyanis „Szöktetés a szerájból” a címe, és természetesen ezt is szenttamási Horváth Mihály (1903-1984) írta. Nézzük.
„Mozart remek, örökké szép vígoperája mintaképe az igazi realista zenének. Dallamai egyszerűek, könnyen felfoghatók, bensőségesek, a muzsika a szereplőket zeneileg pontosan jellemzi, és remek típusokat rajzol meg. Minden egyes szereplő zeneileg pontosan úgy van beállítva, ahogy azt derűs vidámsággal a költő elképzelte, jót a zenei jellemzés ad igazi képet az alakokról olyannyira, hogy zene nélkül elmosódnának a jellemek.
A muzsika nem hangulati kísérő, hanem lényeg. Ezt a realista zenét érzi meg a közönség, amikor a Szöktetés-t mindig újra és újra szívesen meghallgatja. A pécsi előadás fő erőssége Operaházunk büszkéjére, Székely Mihály volt, a mozarti elképzelést tökéletesen megvalósította.
A kegyetlennek látszani akaró, de valójában mégis állandóan derűt keltő Osmin alakját mind megjelenítésben és játékban, mind zeneileg fölényes biztonsággal, és a lehető legtökéletesebben keltette életre. III. felvonás-beli ismert áriáját a közönség tomboló ünneplésére meg is ismételte.
A többi szereplők közül Koltay Valéria vidám Blondéje közelítette meg legjobban a mozarti előadásmódot, stílust. Póka Jolán tiszta koloratúrája Constanza nehéz szerepében szépen csengett. Lemente alakját szép hangon, de nem mindig stílusos megoldásban alakította Sikolya István. Kishonti Árpád huncut-vidám Pedrillo volt.
Szelim pasa meglehetős passzív szerepét Péter Antal alakította méltósággal. Ki kell emelnünk, mint zeneileg legjobban sikerült és stílusosan megoldott részeket a II. felvonás quartettjét és az I. felvonás duettjét. Mozartnál legfeljebb látszólag könnyű, valójában azonban igen nehéz a helyes stílust megtalálni.
A vezénylő Pless László igyekezett zenekarra ezt a stílust megközelíteni, de nem mindig sikerült. Kis nehézségeket éreztünk helyenként a zenekarban, a mozarti lendület és finomság gyakran hiányzott. Többször zavarólag hatott, és az az elevenség rovására ment, hogy a prózai részek után a zenekar késve lépett be. Egészében természetesen egységes, jó előadást volt a pécsi vendégjáték, a közönség sok szép és nemes zenei emléket vitt magával.”
A február 17.-i számban ismét Horváth Mihály kritikát találunk, ami azt jelenti, hogy ismét operáról van szó, amelyet ismét a címe árul el: „Pillangókisasszony.” Olvassuk tehát a írást. „(Giacomo) Puccininek az a jelentősége a zenetörténetben, hogy romantikusok isten-, félisten-, tündér alakjainak helyébe mindennapi embereket állított és ábrázolt. A Pillangókisasszony azonban nem a legszerencsésebb művei közé tartozik.
Meséje: a lelkiismeretlen, könnyelmű amerikai tengerésztiszt (B. F. Pinkerton) és a kis japán leány (Cso-cso-szán) szerelme, ’házassága’, majd a Pillangókisasszony tragikus harakirije, bár drámai feldolgozás, de teljes egészében mégiscsak giccs. Az opera népszerűségét elterjedt, édes, szívből jövő dallamainak köszönheti.
Amikor a XX. század zenéje a formalizmusnak szinte dallamtalanságába került, az emberek szívesen menekültek Puccini dallamaihoz. A pécsi előadáson Dobay Lívia, a címszerepben drámai erejű, csengő hangjával, remek átérzett alakításával és játékával óriási sikert aratott. Megrázóan tökéletes volt, különösen az utolsó jelenet.
Pinkerton szerepét Király Sándor lendületesen, csengő, szép színezetű tenorján alakította. Uher Zita jó Suzuki volt. Péter Antal a konzul szerepében erős indiszpozícióval küzdött. Kishegyi Árpád alakításában jó Goro volt, de hangilag nem neki való a szerep. Koltay Valéria, Sikolya István, Rissay Pál, Bakó József és Jony József kisebb szerepekben egészítették ki az együttest.
Az énekesek azonban, különösen az I. felvonásban, alig tudtak kifejlődni, mert a vezénylő Fráter Gedeon túlságosan erősre engedte a zenekart. Szinte versenyre keltek zenekar és énekesek, melyik bírja nagyobb hangerővel. Természetesen a zenekar győzött (elvégre kb. 35-en vannak, köztük sok rézfúvós). Az I. felvonás nagy duettjének költőisége teljesen bent maradt a partitúrában, és a nagy hangerők után észrevehető fáradtságot okozott az énekeseknek.
Hálásak lehetünk a népi demokráciánk illetékes szerveinek, hogy időnkint vidéken is hallgathatunk művészi opera produkciókat. Ezek mellett azonban többször meg kellene szólalni a pécsi államosított színház színpadán helyi erőkből összeállított operaelőadásoknak is.
A ’Gördülő opera’ jön-megy, a jegyeket elkapkodják, ezer ember élvez, de a zenekultúra nem sokkal megy előre. Az operát a munkásság kultúrigényévé kell tenni, ezt pedig csak helyi megoldással, rendszeres, sorozatos előadásokkal lehet elérni. Hogy ezt meglehet valósítani, példa rá a két éve rendezett Faust előadás, melynek olyan sikere volt, amilyenre kevésre emlékezhet a pécsi színház.
Természetesen nívós, művészi előadásokra kell törekedni, mert rossz előadásokkal nemhogy a célt nem érjük el, de a zenekultúrának még ártunk is. Reméljük, hamarosan sikerül magvalósítani a pécsi operaelőadásokat is.”
Amellett, hogy az itteni nézők az akkori legjobb énekesek művészetét csodálhatták meg, hiányzott az állandó helyi opera társulat. Ez majd csak 1960-ban valósult meg…
A teátrumunkban azonban nemcsak mindig színházi előadások zajlottak, hanem a társművészetek is bemutatkozhattak. Erre példa a február 18.-i cikk, amely a „Ma délután fél hat órakor népi táncbemutató a színházban” címet viseli.
„Mint megírtuk, ma délután fél hat órai kezdettel kezdődik a Magyar Szovjet Barátság Hónapja keretében rendezendő nagyszabású népi táncbemutató a pécsi Nemzeti Színházban (sic!). A műsorban a város számos tánccsoportján kívül a megye több községének népi táncegyüttese is szerepel, mégpedig eredetien táji jellegű táncokkal.
Az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) helyi csoportja és a Magyar—Szovjet Társaság pécsi szervezete által rendezett est egyik kiemelkedő ünnepsége lesz a Magyar-Szovjet Barátság Hónapjának városunkban, ugyanis a tánccsoportok ezúttal a Szovjetunió iránt érzett hálájukat és ragaszkodásukat kívánják kifejezni, és igyekeznek majd a legjobbat nyújtani a táncbemutatón. Az érdekes est iránt hatalmas érdeklődés nyilvánul meg: úgy tudjuk, minden jegy elkelt ma délutánra.”
Emlékeztetőül: ennek a barátsági hónapnak megnyitásáról a lap február 11.-i cikke tudósított „Ma nyitjuk meg ünnepélyesen a Magyar-Szovjet Barátság Hónapját” címmel. A tudósítás így szól. „Pécsett ma, szombaton délután fél 6 órai kezdettel tartják a színházban a megnyitó ünnepséget, amelyen a magyar—szovjet barátság jelentőségét Deák Lívia elvtársnő, a városi Pártszervezet titkára méltatja. Ezen az esten a pécsi üzemek kultúrcsoportjai is fellépnek, azonkívül a Nemzeti Színház művészegyüttese.”
A farsangi időszakra pedig a következő február 16.-i hír utalt: „Ma este művész-bál a Nádor összes termeiben…”
A végére politikai személyi hír, amely az ittenieket is érintette. A február 22.-i számban ugyanis a következő hír szerepelt. „Farkas Mihály elvtárs honvédelmi minisztert a Kossuth Érdemrend L osztályával tüntették ki” ez volt a cím, a közlemény pedig ez: „A Magyar Közlöny mai száma közli, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a minisztertanács elnökének előterjesztésére Farkas Mihály elvtárs, honvédelmi miniszternek a Magyar Népköztársaság megerősítése terén szerzett kimagasló érdemei elismeréséül a Kossuth Érdemrend L osztályát adományozta.”
Aki még nem tudná, annak közlöm: Farkas Mihály (Lőwy Hermann, 1904-1965) akkor Pécs város I. sz. választó kerületének nagyhatalmú országgyűlési képviselője volt, így őhozzá is kellett „igazodnia” Szendrő József (1914-1971) színigazgatónak (is, annyi más személy mellett), mégpedig „vastagon…”
