1950-ben március 15-e egészen mást jelentett a hivatalos propaganda számára, mint 1848 hőseinek emlékezete. A pécsi ünnepségeken a szabadságharc örökségét a szocializmus építésével, a Szovjetunió dicsőítésével és Rákosi Mátyás kultuszával kapcsolták össze. Sztálin táviratban köszöntötte a magyar népet, miközben a város vezetői új utcanévjavaslatokról döntöttek. A korabeli Dunántúli Napló tudósításai ma már különös kordokumentumként mutatják meg, hogyan formálták át a nemzeti ünnep jelentését. Korabeli újságcikkek segítségével idézzük fel az ötvenes évek elejének pécsi világát – a politikai jelszavaktól a Nemzeti Színház előadásairól szóló kritikákig.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
És eljött 1950. március 15! A 27. részt – az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével – a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapja, a „Dunántúli Napló” -nak (1948-1990) ezzel a március 15.-i számával kezdem, amelynek fő híre „Március ünnepén” volt, ebből idézek.
„A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (már akkor is MUOSZ!) hétfőn este a Művészeti Szövetségek Házában rendezte meg hagyományos szabadságünnepét. A serlegbeszédet Losonczy Géza, a népművelésügyi minisztérium államtitkára mondotta. Az alábbiakban közöljük Losonczy elvtárs beszédét:
„Az idei márciusi ünnepségnek különös jelentőséget ad az a körülmény, hogy néhány hét múlva ünnepli dolgozó népünk felszabadulásának ötödik évfordulóját. Március 15-e és április 4-e időbeli közelsége véletlennek mondható, de nem mondható véletlennek az a mély történelmi és eszmei összefogás, amely 1848 március 15. és 1945 április 4-ike között fennáll…” A beszéd és a tudósítás középpontjában a Szovjetunió, a népi demokráciák és a Rákosi vezette hazai szocializnus dicsérete állott.
A március 17.-i szám első oldalán pedig – mi is lehetne más? – a „Sztálin elvtárs jókívánságai a magyar néphez március 15-e alkalmából” volt, így szólt:
„Sztálin generalisszimusz az alábbi táviratot intézte Dobi Istvánhoz, a minisztertanács elnökéhez: Dobi István Úrnak (!), a Magyar Népköztársaság minisztertanácsa elnökének, Budapest. A Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepe alkalmából kérem önt, Miniszterelnök Úr, fogadja üdvözletemet. Kívánok további sikereket a demokratikus Magyarország építő munkájához, és a népeink közötti szövetség és barátság megerősítéséhez. J. SZTÁLIN.”
További cím: „A népi demokráciák vezető államférfiai további sikereket kívánnak a Magyar Népköztársaságnak.” A vezércikk pedig „Az alkotómunka becsülete” címet viselte.
Így „A szovjet választásokon a leadott szavazatok 99,73 százaléka esett a kommunisták és pártonkívüliek tömbjére” című, és „A szovjet nép kifejezésre juttatta a Lenin és Sztálin nagy pártja iránti forró szeretetét és odaadását” alcímű szovjet „választási” tudósítás a következő oldalra került.
És most rátérek a helyi ünnepre, amelyet a „Lelkes tízezrek ünnepelték Pécsett és Baranyában a 48-as forradalom évfordulóját” címmel adtak közre, ezekkel a közcímekkel: „Többtermeléssel (sic!) és jobb tanulással a szocializmusért – Kíméletlen harc a reakció ellen – Szép ünnepségek a bányatelepeken és a falvakban.” A „Díszközgyűlést tartott a város” című tudósítást érdemes idézni teljes egészében.
„A város törvényhatósági bizottsága díszközgyűlésen ünnepelte meg március 15. évfordulóját. A díszközgyűlés a Köztársasági Induló hangjaival kezdődött, majd Bobánovits Jenő elvtárs, főispán megnyitója után Krancz Pál elvtárs polgármester mondotta el ünnepi beszédét.
Beszéde első részében megemlékezett a szabadságharc előzményeiről és céljáról, majd ezeket mondotta: — Az 1848—49-es szabadságharcosokat ünnepli ma az egész felszabadult magyar nép, mert tudja, hogy ők kötik össze legjobban a magyar nemzet haladó múltját a népi demokratikus jelennel.
Százegy évvel ezelőtt a magyar nép szabadságharca elbukott, és elbukott még egyszer 1919-ben is, de a magyar nép forradalmi szelleme mindig megmaradt, és várta a felszabadulást. — Ez el is következett akkor, amikor öt évvel ezelőtt a nagy Szovjetunió dicső hadserege felszabadította dolgozó népünket, és a sok elbukott szabadságharc után végleges szabadságot hozott a magyar népnek.
Ezután Krancz elvtárs ismertette azokat a nagy eredményeket, amiket országos és pécsi viszonylatban már elértünk. Krancz elvtárs ünnepi beszédét a szabadságharc emlékének, a nagy Szovjetuniónak, a világ dolgozó népeinek és a béketábor bölcs vezetőjének, Sztálin elvtársnak, a Magyar Dolgozók Pártjának és népünk szeretett vezérének, Rákosi Mátyás elvtársnak éltetésével fejezte be.
Ezután a díszközgyűlés nagy lelkesedéssel fogadta el az előterjesztett javaslatot, mely szerint a jövőben az Irgalmasok utcáját, a szabadságharc legendás vezéréről, Bem tábornokról nevezik el. A Klimó (György)-utca Landler Jenő-utca lesz, az 1919-es tanácsköztársaság hadügyminiszterének emlékére. Az Alsómalom-utcát a mártírhalált halt Rózsa Ferencről nevezik el, aki első szerkesztője volt Pártunk lapjának, a Szabad Népnek. A díszközgyűlés az Internacionálé hangjaival ért véget.”
Érdemes idézni a következő hír címét. „Beiktatták Simek Árpád elvtársat, Baranya első munkás-alispánját.” (Ő lett 1950 októberétől a megyei tanács elnöke, ahol a vezetőségben helyet kapott Komlós János ÁVH-hadnagy (valójában már százados)! …
Most „evezzünk békésebb (színházi) vizekre.” A március 14.-i szám „Színházi műsor” rovatát idézem. „A ’Tamás bátya kunyhójá’ -ban Legree, az eltorzult lelkű ültevényes szerepét Szendrő Józseftől Temesváry Sz. László vette át. Majthény Gabriella neve ajánlatos (sic!) elnézés folytán lemaradt a ’Tamás bátya kunyhója’ színlapjáról. Holott a darab egyik rendkívül jellegzetes néger leánykáját, Judyt viszi a színre. A színház igazgatósága felhívja a közönség figyelmét arra, hogy a ’Tamás bátya kunyhója’ előadásait 10 éven aluli gyermekek nem tekinthetik meg, a megrázó módon bemutatott rabszolgajelenetek miatt.”
A március 15.-i szám hasonló rovata szintén erről szólt.
„A ’TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJÁT’ március 13-én és 14-én a színház bemutatta az ifjúságnak. Ezeknek az előadásoknak folyamán kiderült, hogy a darab rendkívüli mértékben lekötötte az amúgy is leglelkesebb színházi közönséget. A ’Tamás bátya kunyhója’ bemutatója a pécsi színház kollektív munkájának eddigi legnagyobb sikere lesz. A színház igazgatósága ismételten felhívja a közönség figyelmét arra, hogy a darabot 10 éven aluli gyermekek nem tekinthetik meg.”
A március 17.-i szám talányos „r. i.” monogramú szerzője írta a „Tamás bátya kunyhója” értékelését, amelybe belekeverte – a kor undorító szokása szerint – a sötét időszak sztálinista, azóta szemétdombra vetett szellemiségét is.
„A pécsi Nemzeti Színház (sic!) műsorpolitikáját dicséri, hogy az operett kissé elméretezett felkarolása után létrehozta a múlt század nagy amerikai ifjúsági írónőjének, (Harriet) Beecher-Stowe dramatizált regényét, a Tamás bátya kunyhóját. A regény felújítása, színpadra dolgozása rendkívül indokolt, hasznos cselekedet volt.
Bár a darab polgári demokratikus eszméket, a polgári forradalmak elveit veti fel, mégis időszerű, és igen nagy segítséget nyújt népi demokráciánk néhány alapvető problémájának megoldásához. Fő érdeme, hogy bátran és meggyőzően támadja a nacionalizmust, mély emberséggel mutatja be a faji gőg barbárságát.
Jól tudjuk, hogy a burzsoáziának — de elsősorban éppen az amerikai burzsoáziának — ma a döntő eszmei fegyvere a Szovjetunió és a népi demokráciák elleni harcában a nacionalizmus mérgének terjesztése. A titoista árulók (sic!) is elsősorban ezt igyekszenek (sic!) kiaknázni. A mű keményen állást foglal a nacionalista faji felsőbbrendűséget hirdető szennyes elmélet ellen, és kiáll az elnyomottak, a proletárok oldalán.
Mert a négerek nemcsak nemzetileg elnyomott, de a kapitalista kizsákmányolásnak szabadon odavetett proletár fajta (sic!) is. A darab kemény osztályharcos vonalát csak erősíti, hogy nem csak az egész századdal ezelőtti amerikai ültetvényesekről és azok államáról mond éles bírálatot, hanem a mai Amerikáról is, mert hiszen köztudomású az, hogy ebben a burzsoá-paradicsomban a demokrácia még ma sem terjed ki a színesekre, és hogy a kapitalista kizsákmányolás fokozódása mindinkább belesüllyed a teljes fasiszta barbárságba (sic!).
Helyes és történelmileg is indokolt, hogy a nacionalizmus és az amerikai imperializmus elleni harcot a darab összeköti a klerikális reakció elleni küzdelemmel is. Történelmileg ez azért indokolt, mert az amerikai néger rabszolgaság kezdeményezői közt ott állt a klerikális reakció is, Las Casas spanyol pappal és társaival az élen.
A néger csecsemőt vásároló álszent pap szerepe így a történelmi hűségnek is megfelel, bizonyítja, hogy ebben a küzdelemben, a négerek felszabadításáért vívott harcban is a klerikális reakció a kizsákmányolók, az ültetvényesek oldalán állott, épp úgy, mint ahogy ma is alázatos szolgája az amerikai imperializmusnak. Talán ennyit a darab eszmei mondanivalójáról, és most térjünk át a pécsi előadásra.
A nem könnyű feladatot a színház művészgárdája lényegében jól oldja meg. Néhány kitűnő alakítás karakterisztikus, vérbő figurát ad, az egész előadás élettel teli, friss és ez — történelmi darabról szólva — külön érdem. A szereplők közül a négerek mellett kiálló fehér mérnök szerepében Kormos Lajos emberi, átélt alakítást, nyújt, szinte érezni, hogy ami a száján, az a szívén is. Mindössze a darabot bezáró szavak jobb kidolgozására hívjuk fel figyelmét.
Bessenyei Ferenc a lázadásra ébredő rabszolga erőteljes ábrázolását nyújtotta természetes, érett eszközökkel. Tamás bátya megszemélyesítője, Győrváry János is dicséretre méltó őszinteséggel, egyszerűséggel hozza ki a vallásos, mindenbe belenyugvó néger tehetetlen végét, és magatartásának tarthatatlanságát, csődjét.
A kíméletlen kapitalista kufárok, nagyurak legbrutálisabb, legjobb alakítója a Legree ültetvényest játszó Temesvári Szabó László. De jól megállja helyét Haley rabszolgakereskedő szerepében Pataky Jenő, és Dirks fejvadász undorító figurájának megszemélyesítője, Papp István is. Egy bábszínház bábjának dróton rángatott mozdulataira emlékeztet.
July alakítója, Máthé Erzsébet (Erzsi). Az ízlés és szavahihetőség határain túllép, sokat le kell faragnia játékából. A többi kisebb-nagyobb szerepet betöltő művész dicséretre méltó teljesítményt nyújt, a darabban egységes, jól összehangolt gárda vonul fel.
A rendezés forgószínpad hiányában rendkívüli nehézségek előtt állott, de azokat mesterien, nagyvonalúan oldja meg. A díszletek is megfelelő keretbe foglalják a művészi estét, ugyanezt nem mondhatjuk el a kísérő zenéről.
A darab bemutatója március 15-re esett, egy-egy szavalattal is hozzájárult a színház igazgatósága nemzeti ünnepünk fényéhez. Jobban mondva csak hozzá akart járulni, mert ez egyáltalán nem sikerült. A Fő-utca c. kitűnő szovjet vers helyett indokoltabb lett volna egy Petőfi, vagy akár későbbi, de a ’48-as forradalomról szóló művei kilépni. A verset szavaló színésznő immár másodszor döbbenti meg hallgatóit tajtékzó hisztérikus kitöréseivel. Arra kérjük a színház vezetőit, nehogy harmadszorra is előhozza ezt a nagyszerű verset, ilyen visszataszító tolmácsolásban.”
