Hogyan lett egy 17. századi spanyol vígjátékból a kommunista propaganda eszköze? A Pécsi Nemzeti Színház 1949-es története megmutatja, miként próbálta a Rákosi-rendszer még a klasszikus színműveket is az osztályharc szolgálatába állítani. Korabeli újságcikkekből kirajzolódik egy korszak, amikor a színház egyszerre jelentett művészetet, politikát és túlélést.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
A 13. részt azzal kell kezdenem – amelyben szintén az Arcanum Digitális Tudománytár volt segítségemre –, hogy dicsérjem Szendrő József (1914-1971) igazgató-színész darabválasztását ezekben a korántsem könnyű, sőt szörnyű időkben, amikor egy klasszikus – és ami nagy szó volt akkoriban –, politika-mentes vígjátékot választott az első pécsi évadján, pécsi működésének kezdetén.
A barokk-kor egyik óriása, a spanyol költő-író, Lope de Vega (1562-1635) klasszikus verses vígjátéka, „A kertész kutyája” („El perro del hortelano” 1618.) került színre – a mának is szóló társadalmi tanulságokkal. Így legalább a mindennapi küzdelmek mellett alkalmuk volt gondtalanul szórakozni a nézőknek – a jó helyi színészek alakításaiban is…
(Forrás: Fortepan)
A magyar történelem egyik leggyűlöltebb alakja, Rákosi (Rosenfeld) Mátyás (1892-1971) vezette Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete által működtetett-felügyelt „Dunántúli Napló” (1948-1990) november 18.-i számában – az „új idők új dalai” szellemében – „Lope de Vega Szentlőrincen” című cikk látott napvilágot. Nézzük.
„Hé, megjöttek a színészek! A most érkezett, még berregő motorú autóbusz lépcsőjén áll egy fiatal férfi, ő kiáltott be az ott álló ház kapujába. Csakhamar kibukkan az épület ablakán néhány fej, a kapun két férfi. Az egyik elkiáltja magát: — Szabadság! Jövünk elvtársak! Kászálódjanak le! A szentlőrinci Szakszervezeti Székház előtt játszódik le a jelenet. Az autóbusz utasai, a pécsi színház művészi és műszaki személyzetének új színházi részlege, vidáman lepi el a székház előtti járdát, s pillanatokon belül összevegyülnek a szentlőrinci elvtársakkal.
Mire besötétedik, díszlet, kellék, színész, minden és mindenki kész az előadásra. Megtelik a nézőtér, szétfut a függöny. — Most uccu Tristan, oldjunk kereket. — Felsülni jobban nem is lehetett! szólal meg Theodoro, a furfangos, szerelmes írnok. Aztán Diana szól, Tristan, Marcelle, Anarda, és beszédjük csengve-bongva szárnyal.
Lope de Vega, a darab szerzője biztosan elégedetten indulna vissza sírjába, ha látná, miként fogadja ragyogó költészetét a nép. A ’Kertész kutyája’ (helyesen: ’A kertész kutyája’) című műve teljes szépségében érvényesül itt, az egyszerű falak között, egyszerű emberek előtt, lelkes, fiatal, tehetséges színészek tolmácsolásában. Szentlőrinc párszáz dolgozója jól mulat, a színészek boldogok, mert minden jól megy, a közönség hálás, és alig akarja őket leengedni a színpadról.
A szünetekben, sőt az előadás befejezése után is összeverődnek kisebb-nagyobb csoportok, és lázasan tárgyalják, bírálják, dicsérik az előadást, a szereplőket, és olyanok is akadnak, akik első színházi élményként tartják számon ezt az estet.
Fodor József párttitkár ezt mondotta: — Bizony, eleinte nehéz volt úgy hallgatni a verseket, hogy értse is az ember, de később aztán lassabban beszéltek a színészek, s így teljesen élvezhetővé váltott a szöveg. A múlt bűne, hogy ilyen engedményeket kell tenni még a paraszt emberek számára. A jól-rosszul elvégzett elemi után csak az ekeszarv következett. Az ilyen színdarabok sokat segítenek is falun. Szerintem nagy nevelő hatása van a darabnak. Még a vidám jelenetekben is tisztán érezni a tanulságot. Az osztályharc kiéleződését segíti elő ez.
Pataki Kálmán az alakításokat dicséri. Kivétel nélkül minden alakítás kifogástalan volt szerinte. — Azelőtt is érkeztek Szentlőrincre társulatok — mondja, — de azok a ’falunak minden jó’ jeligével léptek dobogóra. Végre vége ennek! Szemünk elött játszódik le a falu kulturális felemelkedése. Valóban, jó munkát végeztek az államosított pécsi színház vendégszereplő tagjai.
A tájszínház munkájának jelentősége egyre inkább nyilvánvaló, a sokrétű harc egyik legsikerültebb fegyvere érvényesül a tájszínházi előadások során. A szórakoztatva nevelés mutatja itt igazi, ragyogó hatását. Ez a szakember véleménye.
Ha egy együttesről elmondhatjuk, hogy maradéktalanul teljesíti hivatását, akkor a legnagyobb dicséretet mondottuk rá. És az elismerésben ilyenkor egyenlő arányban osztozik a műszaki munkás, a díszletfestő, a gépkocsivezető, aki baj nélkül vezetett, a hősnő és minden epizódista. A rendező is.
A pécsi államosított Nemzeti Színház tájszínházi részlege hibátlan munkát végzett bemutató előadásán. Szívesen gondolunk rá, hogy a következő hetek minden napján más és más eldugott falu kocsmájában vagy csűrjében hangzik fel Theodoro ijedt felkiáltása: ~~ Most uccu Trisztán, oldjunk kereket!”
Ha most „előre ugrom” a történésekben, ugyanezen klasszikus darab pécsi bemutatásáról kell szót ejtenem, amely a november 25.-i, pénteki lap ”Színház” rovatában jelent meg „Lope de Vega: ’A kertész kutyája’ cím alatt. „Szombaton este mutatja be a pécsi Nemzeti Színház (sic!) a nagy spanyol vígjátékíró pompás és mulatságos színjátékát, a ’Kertész kutyájá’ -t.
A darabban Bajor Gizi híres szerepét Pécsett Miklós Klára, a társulat drámai hősnője alakítja, akinek ez lesz bemutatkozó fellépése. Partnere Bessenyey (Bessenyei) Ferenc, akit a ’Filmcsillag’ -ból már előnyösen megismert Pécs közönsége. Kettejükön kívül igen hálás szerep jutott a mulattatás terén Papp Istvánnak és Sándor Bőskének, Pécs régi kedvenceinek.
Egy naiva szerepben mutatkozik be Pap Ibolya. Bázsa Éva pedig egy tüzes spanyol táncban tesz bizonyságot virtuozitásáról. A darabot Szendrő József rendezte. (x)”
Természetesen, a kor „követelményeinek” megfelelően nem maradhatott el újabb szovjet darab bemutatója sem a repertoárból annál is inkább, mert azon időszak egyik ünnepelt szovjet szerzője – a szovjet himnusz szövegének megalkotója – operettjéről volt szó. Erről olvashattak a helybéliek az újság november 20.-i számában, szintén a „Színház” rovatban, „Vidám álom ősbemutatója” címmel.
„Lelkesen készülnek a pécsi Nemzeti Színház művészei következő előadásukra. (Szergej Vlagyimírovics) Mihalkov szovjet vígjátékíró ’Vidám álom’ című meseoperettjét hozzák színre, Magyarországon először. A legjobb erőket vonják be a darab előadásába, hogy mindenben megüsse a fővárosi színházak színvonalát, és mind a felnőtt-, mind a gyermekközönségnek megnyerje tetszését.
Fesztoráczi Kató, mint 12 éves szovjet iskolásfiú lép színpadra, de Gordon Zsuzsa is nadrágszerepet játszik. Szerepelnek Máté (Máthé) Erzsin, Lontay Margiton kívül Szabó Samu, Pagonyi János és sokan mások.
A műteremben már javában készülnek a ragyogó díszletek, melyek a festői szépségű kosztümökkel együtt nagyban emelni fogják az előadás szépségét. A darab nagy jelentőségére legjobban az világít rá, hogy 10.000 forintot (amely a fiatalabbak kedvéért, nagy pénz volt akkoriban) fordít a színház az előkészületekre.”
A heti színházi műsor – Maxim Gorkíj, Vörösmarty Mihály, Madách Imre, Arany János bérlet-nevekkel –ismertetése akkoriban ezzel a típus-közleménnyel fejeződött be: „A fenti bérleti előadásokon a bérlettel nem rendelkező közönség számára jegyek a pénztárban válthatók.” Ekkor még ezt is hozzátették: „Helyesbítésül közöljük, hogy a Shakespeare bérlet nem kedden, hanem szerdán este érvényes.”
Természetesen nem maradhattak el a közönség-szervezés hírei sem. November 22.-i közlemény, csakis a „Színház” rovatból. „A színház vezetősége értesíti az iskolák kultúrfelelőseit, hogy a szombaton este megtartandó ifjúsági megbeszélésen közölt utasítások — további intézkedésig — függőben maradnak. A ’Nyilatkozat’ -okat minden iskola szerdán este 7 óráig feltétlenül adja le a titkárságon.”
November 23.-án azonban már éles (párt)kritika jelent meg ebben az ügyben. „Ellanyhult újra a színházi bérletkampány a lendületes kezdet után. Feleslegesnek tartjuk újabb magyarázatunkat arra vonatkozólag, hogy a dolgozók színházának minden sikertelensége a dolgozó sikertelensége is. Egyesek már az első pillanatban megértették a kampány jelentőségét, és azonnal kiváltották bérleteiket, egyesek azonban kísérletet sem tesznek, hogy utánanézzenek: mit ad ez az új színházpolitika.
A Mecseki Likőrüzem (a ’Mecseki Itóka’ gyártója), a Rövidáru N(emzeti) V(állalat), a Sertésforgalmi NV, a Sütőüzem, a Textilértékesítő NV még egyetlenegy jegyzést sem eszközölt a mai napig! A Magánalkalmazottak összesen 21 bérlet tulajdonosai csak! Ismételten felhívjuk azokat az üzemeket is, amelyeket nem említettünk meg, és létszámuk arányához mérten kevés bérletet jegyeztek, kövessenek el mindent, hogy Pécs színháza az ország első vidéki színháza lehessen látogatottság szempontjából is.”
S hogy a párt-utasításos rendszernek a kultúrában – köztük természetesen a színházi életben is – legyen foganatja, időről időre útmutatásos cikkek jelentek meg a sajtóban, így a „Dunántúli Napló” – ban szintén.
November 25.-én például „Dolgozóink kultúrigényei” címmel egy hosszú cikket közölt a lap, amely nagy terjedelemben tárgyalta – a kor szellemében – a kérdést. Érdemes közölnöm ennek summázatát, amely mindent elmond az ún. Rákosi-kor művelődés-politikájáról.
„…A Párt olyan jelentős támogatást nyújtott már ez idáig is a szellem frontján, hogy a fentiek megvalósítása legfőképen az illetékesek munkaképességétől, lelkesedésük fokától függ. És hogy mennyire megvalósítható e dús program minden pontja, arra ragyogó példa a nagy Szovjetunió, ahol a munkás életének legalább egyharmada ezekben a klubokban telik el, és hogy milyen haszonnal, arra a szovjet ember a tanú, aki a világ legkulturáltabb, legöntudatosabb embertípusa.”
