1949 szilveszterén a pécsi Nemzeti Színházban még önfeledt kabaréval, operaáriákkal és táncszámokkal búcsúztatták az esztendőt. A színpadon olyan nevek léptek fel, mint Szabó Samu, Bázsa Éva, Borvető János vagy Szendrey Ilona, miközben a Rigoletto zsúfolt ház előtt aratott sikert. Csakhogy a függöny mögött már egy egészen más világ épült: a sajtóban egyre erősebben jelent meg a pártállami kultúrpolitika nyelve, az „ötéves terv” és a „tömegek kultúrája”. Így kezdődött az 1950-es év Pécsett: egy olyan színházi korszak, amelyben a művészet, a politika és az ideológia egyre szorosabban fonódott össze.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
Az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével idézem meg a 17. rész sajtó-dokumentumait is. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapja, a „Dunántúli Napló” (1948-1990) december végi-január eleji számaiból elsőként december 11.-i szám „Színház” rovatának fő hírét idézem, a „Színház karácsonyi operettre készül” című híradását.
„Karácsonyi operettre készül a pécsi Nemzeti Színház (sic!). Ez az operett a közelmúlt legsikerültebb műve, a ’Dohányon vett kapitány’ lesz (szerzője Vlagyimír Vlagyimírovics Scserbacsov), amelyet több mint százszor játszottak Budapesten, azonkívül úgyszólván az összes nagyobb vidéki városokban. Ennek a bemutatónak is érdekességei közé tartozik, hogy a pécsi előadás főszereplője szintén azonos a pestiével, az énekes bonviván, Borvető János.”
Természetesen – régi színházi szokást követve – ebben a fékevesztett korszakban is tartott a színház szilveszteri kabaré-estet, erről több újságcikk is tudósított. Elsőként a december 29.-it idézem. „Nagy szilveszteri kabaré lesz december 31.-én este 11 órai kezdettel a pécsi színházban. A falrengető bohózatok, tréfák, jelenetek és villámtréfák egész sorát mutatják be a társulat legjobb erői, ezenkívül operaáriák, táncszámok, szavalatok és egyéb különböző paródiák tarkítják a műsort.
Éjfélkor Pataky Jenő elszavalja Vörösmarty Mihály ’Szózat’-át, utána Szendrő József igazgató köszönti a színház közönségét. Szendrey Ilona és Borvető János ezúttal a „Carmen”-ből és a ’Bajazzók’ -ból adnak elő áriákat. Bázsa Éva táncain kívül jelenetekben is fellép. Felvonul a színház komikus gárdája, élükön Szabó Samuval, Sugár Istvánnal, Papp Istvánnal és Csengery Aladárral. Szerepelnek: Miklós Klári, Máté Erzsébet (Máthé Erzsi), Fesztoráczy Kató, Bessenyey (Bessenyei) Ferenc, Pagonyi János, Andai Béla, Patassy Tibor.
A humorban gazdag kabarét Újév napjának délutánján és estélyén is be fogják mutatni. 31-én, este, a nagy Szilveszteri Kabarét megelőzően a színházi évad legnagyobb zenés sikere a ’Vidám álom’ kerül színre, amelynek ez lesz ebben az évben a 30-ik előadása.”
Most pedig következzen a december 30.-i. „Sláger magyarázat a nagy szilveszteri kabarén. A Rádiónak ezt a legnépszerűbb műsorszámát Sugár István, a színház komikusa eleveníti meg a közönség előtt. Ezen kívül bemutatásra kerül Nóthy Károly a ’Csillár’ című bohózata, a ,Nagybeteg’, a ’Kibékülés’ és a ’Hajfürtök’ című tréfák.
Valamennyi a kabaré-irodalom kis mesterművei. Magánszámaikkal Bázsa Éva, Szabó Samu, Csengery Aladár, Szendrey Ilona, Borvető János, Miklós Klára, Bessenyei (sic!) Ferenc és Kovács Gyula fogják szórakoztatni a közönséget.
Pataky Jenő szavalata vezeti be az újévet, ezt követőleg Szendrő József búcsúztatja az ó esztendőt. A Nagy Szilveszteri Kabaré színvonalas és ugyancsak rendkívül kacagtató műsorát Várady György rendezi.”
És végül az utolsó, Szilveszter napján, december 31.-én, „Ma este nagy szilveszteri kabaré a színházban” címmel. „A mulatságon tréfák, jelenetek és villámötletek kifogyhatatlan sora keretezi a szilveszteri kabarét. Szabó Samu, Bázsa Éva, Csengery Aladár, Szendrey Ilona, Borvető János, Miklós Klára, Kovács Gyula, Bessenyey Ferenc, Pataky Jenő és Szendrő József a szereplői a változatos és kitűnő műsornak.”
De nehogy azt higgye a nyájas olvasó, hogy csupán vidámság jellemezte a színház műsorát az év utolsó napjaiban. Komoly opera szintén műsorra került a központi szervezés eredményeként. Erről a december 30.-i számban jelent meg szakszerű kritika „Rigoletto” címmel. Bár az alapos recenzió „hm.” szignóval jelent meg, mi már tudjuk előző írásaiból, hogy ez szenttamási Horváth Mihályt (1903-1984) „takarta,” a kor neves helyi zeneiskolai igazgatóját, orgona művészét, zenekritikusát, zenei szakíróját.
„Művészi élményekben gazdag előadásban hallottuk (Giuseppe) Verdi remekét szerdán este az Állami Operaház és a MÁV Szimfonikusok előadásában. Hugo Victor romantikus borzalmakkal teli drámáját Verdi muzsikája teszi halhatatlanná. A nagy emberi tragikummal telített bohóc szerepe egyike az operairodalom legnehezebb alakításainak.
Ha művész nem tudja emberi érzésekkel átszőni szerepét, könnyen, túlzásokba tévedhet és giccs lesz belőle. Jámbor László úgy hangilag (sic!), mint alakításában a legtökéletesebb művészit nyújtotta, megrázó mélységeket tár föl. Gyurkovics Mária Gildája eszményi tökéletességű, ilyen tiszta csengéssel, szinte ezüstös csillogásban, alakított átérzésben még nem láttuk Gildát. Littassy (Littasy) György bérgyilkos szerepében adott tökéletes alakítást. Somogyvári Lajos a herceg szerepében színtelen, kissé fakó volt, ennek oka indiszpozíciója lehetett.
Tóth Lajos, Katona Lajos, Szomolányi János, Németh K. Virágh Ilona kisebb szerepekben jól szerepeltek. Az első felvonás kis balettjelenete élénk, színes és mozgalmas volt. A zenekarban különösen szépen szóltak a rézfúvók. Komor Vilmos karnagy az előadásban a drámaiságra fektette a fő súlyt, remekül kiaknázta a muzsikában lévő drámai lehetőségeket. (Dinamikai ellentétek, sforzandok /sforzatok, zenei vezetések/, disszonanciák kihangsúlyozása stb.)
Ez lehetett az oka annak, hogy a tempókat kissé gyorsabbra vette, így azután többször is hallható, és erősen észrevehető ellentétek alakultak ki színpad és zenekar között, nemcsak a kórus részeknél, hanem a magánszereplőknél is. Több zenekari pianót is szerettünk volna hallani, különösen a lírai hangulatoknál.
A színházat zsúfolásig megtöltő közönség melegen ünnepelte a szereplőket. Ha összehasonlítjuk a múlt évi és a mostani Rigolettó (sic!) előadást, akkor világosan láthatjuk azt a kultúr fejlődést, melyet a 3 éves terv végére elértünk. A vidéknek is a legtökéletesebb előadásban adni a zeneirodalom remekeit. Ezek a ’Gördülő-opera’ -előadások azonban csak aránylag kevés embernek teszik lehetővé a legmagasabb művészet magasságaiba való emelkedést.
Ezek az előadások akkor lesznek gyümölcsöző momentumok, ha levonjuk belőle magunkra nézve a következtetést: városunk zenekultúráját is állandóan fejleszteni kell, hogy mint vidéki kultúr centrum, a zeneművészet szépségeit minél szélesebb körökben terjeszthesse.
Szükségesnek tartjuk, hogy helyi erőkkel is rendezzünk operaelőadásokat; a lehetőségek adva vannak: magánénekesek, kis kórus, kitűnő katonazenekar, kis színházi zenekar és mint a napokban meggyőződhettünk, egyre inkább fejlődő és művészileg emelkedő Magánalkalmazottak Szakszervezeti zenekara.
Ezeket az előadásokat a közel vidékre, a munkások, parasztok közé is ki tudnák vinni; ez szolgálná igazán a vidék széles zenekultúráját, és így válnának igazán termővé a budapesti Operaház (sic!) magas színvonalú előadásai.”
Zárom az évet a december 25.-i híradással, amely a „Színházi jutalomosztás” címet viseli. Érdekes mai szemmel olvasni ezt a cikket, már csak ezért is érdemes idéznem. Persze a Sztálinra való hivatkozás és a „hálálkodás” különös kapcsolata nagyon megkeseríti a mai olvasó szájízét. Egyből kideríti, mily vészes csapdába kerítette a korszak szelleme az ekkor alkotó művészeket – függetlenül a színház vezetőségétől, annak művészi törekvéseitől…
„A pécsi Nemzeti Színház 4.500 Ft jutalmat osztott szét a színház dolgozók között. 26 dolgozó részesült jutalomban. A művész-személyzet, a karszemélyzet, zenészek, adminisztráció, műszaki személyzet és nézőtéri személyzet tagjai.
A színház különös szeretettel tüntette ki azokat, akik a tájszínházi előadásokon szereztek érdemeket. A legkisebb jutalom 100 Ft volt, a legnagyobb 400 Ft, amelyet Ütő Endre, a színház nagy tehetségű díszlettervező-szcenikusa kapott meg. A művészek közül Pap István, Gordon Zsuzsa, Máté Erzsébet, Bakos László, Miklós Klára, Kovács Gyula, Szabó Samu és Somló Ferenc részesültek 200—250 Ft-os jutalomban.
A pénzösszegeket a Sztálin elvtárs születésnapja alkalmából rendezett ünnepélyes társulati ülésen osztották szét az egész társulat lelkesedése és hálálkodása közepette.”
S hogy mégse így „búcsúztassuk” ezt az évet színházi szempontból, rögtön következzék egy üde jelenség meghosszabbított vendégjátékáról szóló tudósítás.
Ezt a közleményt követte ugyanis az alábbi fontos színházi esemény-közlés. „BULLA ELMA Karácsony mindkét napjának estéjén fellép a pécsi Nemzeti Színházban, bérletszünetben. A kiváló színésznő játéka meghódította a pécsi közönséget, és további fellépései iránt igen nagy érdeklődés nyilvánul meg. A pécsi Nemzeti Színház társulata ezen az utóbbi, és Bullával megerősített előadásán is tanúbizonyságot tett nagyszerű művészi összeforrottságáról.”
Ha az 1950-es év „Újév-Köszöntő” lapszámát nézzük, a kor minden ördögi szimbóluma föltárul, ugyanis maga a köszöntő a felső margóra szorult, míg a soros „ÖTÉVES TERVI GYŐZELMI BUZDÍTÁS” címe és szövege foglalta el az egész oldalt!…
Az év első színházi híre egy fontos helyi „összművészeti” tömegszervezeti esemény volt, az 1950. január 3.-i lapszámban, „Egyesült a színészek, filmesek és zenészek szakszervezete” címmel. „December 30-án ünnepelték ünnepélyes keretek között Pécsett szakszervezeteik egyesülését a színészek, filmesek és a zenészek.
A dr. Doktor Sándor kultúrházban tartott ismerkedő esten elsőnek Radnóti elvtárs szólalt fel a Filmesek nevében. — A rokon szakmák egyesülése lehetővé teszi az együttes, kollektív munka eredményességét — mondotta többek között, — lehetővé teszi, hogy utolsó részleteiben is felszámoljuk az úgynevezett bohémvilágot, mert együtt többet érhetünk el. Radnóti aztán az 5 éves tervről beszélt, amely — mint mondotta — a magyar művészet olyan felvirágoztatását jelenti, amilyenhez hasonlót álmodni sem mertünk volna.
Az a hetven millió forint, mit az ötéves terv a művészeteknek szánt, biztosíték, hogy számos kérdésünk megoldottá válik ez öt év alatt. A mi kultúránk a széles tömegek kultúrája. —Célunkat Rákosi elvtárs fejezte ki legpontosabban, legrövidebben: — mondotta végül Radnóti elvtárs —’Jómódú, művelt nép, szabad, független hazában’. Ezután Szendrő József emelkedett szólásra a színész szakszervezet képviseletében, és hitet tett a művészek nevében a most induló ötéves terv mellett.
A felszólalásokat rövid nívós műsor követte, amelyben Győrváry János, Szendrey Ilona, Temesváry Sz. László, Hukváry Jenő, Pataki Jenő, Papp István, Csengery István, Pécskai Márton, Patassy Tibor és Szabó Samu, a pécsi Nemzeti Színház művészei léptek fel.”
Véget ért tehát ez a naptári év, de a színházi első évad az államosítás után folytatódott – a pécsi színház nagy szerencséjére – egy szakavatott színházi vezető, Szendrő József és „stábja” irányításával. Érdemes tehát tovább folytatnom ennek a helyi színháztörténeti jelentőségű évad történéseinek sajtó-vizsgálatát…
