Volt idő, amikor Pécsen a színháznak nemcsak szórakoztatnia kellett, hanem az „új embertípust” is meg kellett formálnia. 1950-ben a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, Szendrő József és Kormos Lajos színész egy újságinterjúban arról beszélt, mit jelent a szocialista-realista színjátszás, hogyan kell a színésznek viszonyulnia a szerepéhez, és milyen társadalmi küldetést kell betöltenie a színpadnak. Közben Lenin és Sztálin kultusza is áthatotta a korszak kulturális életét. A korabeli újságok sorait olvasva ma már egyszerre döbbenetes és különös világ tárul elénk.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros
Az előző részben, 1949. decemberében írtam a „Dicső Sztálin” – ról születése évfordulóján. Az „istenadta nép” azonban ennyivel nem úszta meg: 1950. januárjában jött „Lenin Hónapja” az ő születési évfordulója okán – de természetesen nem maradhatott el kettejük kapcsolatának méltatása sem. Erről két illusztráció árulkodik. Az elsőn, 1934-ben „Lenin a Magasban,” míg alatta „Sztálin a Mában.” Ez már 1938-ra megváltozott: Lenin Sztálin mögé került!… Ennek az „árnyékában” tessék a mai olvasónak olvasnia a következő részt!
A 18. rész „színházi részét” nagyon fontos kettős interjúval kezdem – az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével –, mert itt – a már „megszokott” újságíró-név feltüntetése nélkül – egy hosszú beszélgetés-summázat látott napvilágot a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapjában, a „Dunántúli Napló” 1950. január 24.-i számában, „Rendező és színész a realista színjátszásról” cím alatt.
Itt ugyanis maga Szendrő József (1914-1971) igazgató és egyik meghatározó színésze, Kormos Lajos (1910-1972) nyilatkozott az akkori kor vezető, és „ideológiailag is alátámasztott” színjátszási és drámai irányzatáról, a szocialista-realista színházról – a végén természetesen „Szovjet Színházi Szállal…”
(Magyarázat a Szendrő József-illusztrációhoz: az 1959-ben készült fotó a híres Fészek Klubban ábrázolja őt Berényi /Lerner/ Gábor /1927-2014/ színházigazgató-rendező /állva/ és a pécsi Paulusz Elemér /1912-1969/ karmester, színházi zenei vezető társaságában.) Ezek után idézem magát az interjút.
„Az államosított pécsi színház egyik irodájában ülünk hárman: a rendező, a színész és az újságíró. Érdekes témáról folyik a beszélgetés: a szocialista-realista színjátszás körül vitázunk. Irodalmi és művészeti életünk élenjáró problémáját boncolgatjuk: mit valósítottak meg belőle, hogyan képzelik a realista színjátszás gyakorlati megoldását: a rendező és a színész.
A rendező — Szendrő József — megfogalmazza a kialakult vélemények alapján a szocialista-realista színjátszás lényegét.
A szocialista-realista színjátszás megszüntette az emberábrázolás úgynevezett ’alakító’ jellegeit. Az aprólékosan kidolgozott figura-hozás az előttünk járó színpadi naturalizmus korszaka volt, amikor a színházak nemegyszer odáig vetemedtek, hogy a pincérszerepeket igazi pincérrel, az ápolókat igazi ápolókkal játszatták, színészek helyett ők az életet utánozták, másolták.
— Ezzel szemben a realista művész az embert múltjában, jelenében, sőt jövőjében is, tehát dialektikusam érzékelteti, egyéniségében olyan mélyen, hogy szinte a szereplő személy családjának kilétét is megállapíthatnók (sic!) belőle, noha azok nem jelennek meg a színpadon. A realista színjátszás az embernek a társadalomhoz való viszonyát viszi színre. Senkit sem függetlenít, nem individualizál, hanem mindenkor az összefüggéseket keresi,
a rendezőnek a kivitelezés szempontból igen nehéz feladatai vannak — felel Szendrő. — Könnyen megszámolhatjuk azokat a művészeket, akik a külső határeszközöktől meg tudnak válni, és ugyanakkor befelé mélyülnek. Ehhez már alapfokú nevelés szükséges, amelyben a magyar színészet új neveltjei komoly mértékben részesülnek. Az ő számukra a színjátszás nem öntetszelgés már a rivalda előtt, hanem a legnagyobb nehézségekkel való szembeszállás és győzni akarás. Az új színészekkel már sokkal könnyebb a faladata a rendezőnek.
Megváltozott a rendező és a színész viszonya — szól közbe Kormos Lajos, a színész. — A múltban a rendező elgondolt valamit, és ezt rákényszerítette a színészre.
— A jelenben, amikor úgy a színész, mint a rendező ideológiai felkészültséggel rendelkezik, mindketten tudják, hogy mit kell szolgálni a művészetnek. A művészet társadalomformáló ereje: ez a leglényegesebb szempont. Éppen ezért közös megbeszélések alapján jut el odáig a színész, hogy foglalkozni kezd a szereppel.
Ekkor a színész tisztában van már azzal, hogy mik a tendenciák a darabban?
Igen. Ekkor már érzi, hogy miképpen kell beleilleszkednie a nagy egészbe. Ma a színész nemcsak a saját szerepével van tisztában, hanem a darabban közreműködő művésztársai szerepeit is ismeri. Nem történhet meg, hogy az első felvonásban szereplő színésznek fogalma sincs arról, mi történik a harmadik felvonásban.
— Hogyan kezdődnek a próbáik?
— Már az első próbákon módot ad a rendező nekem, a színésznek, hogy magam keressem meg a megalkotandó figurát. Ezt aztán az újabb megbeszélések követik, amelyeken a rendező munkája az, hogy a színészt a ’nagy egész’ közös munkájába beillessze.
— A bemutatón aztán kész a rendező és a színész munkája?
— Korántsem. Előadásról-előadásra fejlődik tovább a művész a rendező támogatásával. Ezeknek a munkáknak az elvégzéséig nagy segítséget nyújt természetesen a rendezőnek és színésznek egyaránt az üzemen (sic!) belül folyó ideológiai és szakmai továbbképzés is.
Mi a legszebb színészi feladat ma?
— Az új embertípus megformálása — mondta Szendrő. — S ehhez rengeteg tanulmányra van szükség. Meg kell ismernünk az új embert! Nagy segítség ebben a tájszínházi munka, ahol közvetlen kapcsolatba kerülünk a dolgozókkal És most új oldalon igyekszünk megközelíteni ezt a megismerést. Ezentúl a munkásság egyes képviselőit meghívjuk próbáinkra, és tanácsokat kérünk tőlük, főleg szakmai vonalon. Ettől a kezdeményezéstől sokat várunk.
Azonkívül szemináriumi üzemi előadóink mind munkások — szól közbe Kormos. — Mert aztán a műszaki személyzetünkkel is szoros kapcsolat fejlődött ki. Üzemi aktívákon is részt veszünk. Például Vasason, a vándorzászló átadásakor is ott ültünk a hallgatók soraiban.
Majd a megvalósulásról beszélgetünk. A legnagyobb színházi fellendülés akkor érkezik el — mondja egyikük —, mikor elegendő darabbal látják el a színházat az írók, persze a magyarokról van szó elsősorban, mert a szovjet írók gazdag anyaggal segítik így is a népi demokráciák színpadait (sic!).”
Maradjunk a „Dicső Szovjet Szál” – nál, és térjünk rá az ezerszer áldott/átkozott „Könnyű Műfaj” – ra. Itt viszont – bármily furcsának is hangzik első hallásra – a szovjetek képviselték a haladó irányt – persze a maguk módján –, míg nálunk az operett „elavultságáról, ’Imperialista Csökevény’-jellegéről” értekeztek egyesek, miközben a „zsöllyék hűvősében” halálra mulatták magukat Lehár Ferenc (1870-1948), Kálmán (Kopstein) Imre (1882-1953) és jeles társaik melódiáin…
Vlagyimir Vlagyimírovics Scserbacsov (1889-1952) „Dohányon vett kapitány” című nagyoperettjének előadásairól volt szó ugyanis. Az anonim „—k—i—„ szignó alatt jelent meg ismét, most január 10.-én egy hosszú, értő kritika, ezt idézem a következőkben. (Az „előszóban” jegyzem meg: a dicső orosz hagyományokat ekkor sem tagadták meg, a Péter cári korszakot itt is pozitívan ábrázolták – a bojárokon /orosz nemeseken, földesurakon/ „verve el a port…”) Nem csoda: Nagy Péterben – minő „nagyságtudat” – Sztálin az elődjét (!) látta!…
„Nagy Péter cár, a nagy alkotó, az elmaradt orosz társadalom erőskezű átépítője, a bojárok, e semmittevő osztály fiait Párisba (sic!) küldi, hogy ott első tengerészflottájának kapitányait neveljék ki belőlük, s hogy a bojárfiókák visszatérve, a nép érdekét szolgáló reformok aktív harcosaivá váljanak.
A darab meséje színes és bonyolult. Középpontjában Iván ált, Anton Szvinyin bojárfiú szolgája, akit gazdája annyi dohányért vett meg, amennyit a gyermek nyomott. Nagy Péter Anton Szvinyint is Párisba küldi tanulni, s Szvinyinnel Iván is a francia fővárosba utazik.
A buta bojárcsemetét beugratják társai, hogy parancsoljon szolgájára: szerezze meg helyette a tengerészkapitányi diplomát. Iván örömmel teljesíti a parancsot, és ambícióval fog az eddig előtte ismeretlen tudományok elsajátításához. – Mikor hazatérnek, szemlét tart a cár az új kapitányaik felett, és mivel Anton Szvinyin bizonyítványa a legjobb, Nagy Péter őt kéri meg: az ünnepélyes felavatására érkezett Poltava cirkálóhajót kormányozza a kikötőbe. Anton bebizonyítja tudatlanságát, így megtudja a cár a valót: a diploma igazi tulajdonosa, Iván. Felszabadítja és kinevezi hajóskapitánynak a Poltavára.
A történetnek számos szereplője kifejezően képviseli a kor történelmi levegőjét. Minden figura fontos benne, osztályokat képvisel, komoly mondanivalói vannak. A ’Dohányon vett kapitány’ klasszikus cáfolata annak az ’elméletnek’, hogy az operett műfaja kihalásra ítélt, az operettben mondanivalókat megfogalmazni képtelenség. Ez a darab úgy meséjében, mint megírásában magas színvonalú, nem beszélve Scserbacsov nagyszerű, hangulatos, fülbemászó muzsikájáról.
Fő erőssége még az operettnek, hogy progresszív, hogy a könnyű műfaj tálalásában megőrzi a kor atmoszféráját, mai mondanivalói vannak, és történelmi valóságot ábrázol.
Igen nagy része volt a bemutató hatalmas sikerében a pécsi társulat lelkes, odaadó munkájának. Ilyen egységes előadást még nem láttunk Pécsett. A ’Dohányon vett kapitány’ kirobbanó sikere a kollektív színjátszás sikere. Ennek az operettnek nincsenek sztárjai, szinte minden valamire való szerep fontos benne, és ezért bármelyik szereplő fogyatékossága a darab fogyatékosságát is jelentené.
Ezért különösen fontos, hogy egyetlen jelentősebb, említésre méltó hibát nem találtunk az alakításokban. A rendezés részletekre kiterjedő figyelme dicséretre méltó. A tömegjelenetek sehol sem hatottak zsúfoltnak, az előadás nagyszerű lendületét az utolsó jelenetig éreztük.
Hukváry Jenő karnagy bravúros munkát végzett: mint zongorista részt vett a zenekarban, s mellette kezében tartotta a zenekart és a kórust is. Bár szívesebben látnánk, ha egy zongorista szerződtetésével felmentenék nehéz, kettős munkája alól. És bár több tagja lehetne a zenekarnak!
Az együttes minden tagja elsőrendű munkát végzett, mégis különösen ki kell emelnünk Borvető Jánost, aki Iván szerepében olyan alakítást nyújtott, amilyenhez hasonlót e szerepkörben nem igen láttunk. Borvető igen nagy nyeresége színházunknak. Iskolázott énektudása, csengő hangja betöltötte a színházat. Különösen a ’Szabadság-dal’ ragadta magával a közönséget olyan erővel, amilyennel csak a teljes művészi produkció tud hatni. És végre olyan énekes színészünk van, aki színész is!
Ez alkalommal Borvetőn kívül nem emelünk ki név szerint senkit, mivel — s ez a kisebb szövegekre is szól — egyforma részese minden színész a sikernek. A Vasutas Tánccsoport bevonása a táncjelenetekbe, kitűnő ötlet volt. Rengeteg életet, friss színt, derűt vittek a színpadra. Tánctudásuk bárhol megállja a helyét. Jó lenne. A ’Dohányon vett kapitány’ komoly, eredményes állomása a pécsi színház eddigi útjának, többször szerepeltetni őket!”
(„Utóhang:” Péter cár „németalföldi szála” valós történelmi eseményeken alapszik, olyannyira, hogy a kalandos életű uralkodó maga is szolgált – álruhában – hajóácsként /cár és ács volt egyszemélyben/ ott, és erről művek születtek!) Érdemes tehát tanulmányoznia ezt a kort is a mai ifjúságnak…
Országos Lenin-ünnepség – Dunántúli Napló 1950. január 22. (Forrás: Arcanum)
