1950 februárjában a pécsi színházról már nem lehetett egyszerűen csak a színházról írni: a színpadon bemutatott darabok mögött ott állt az új politikai korszak teljes ideológiája. Miközben a Dunántúli Napló Sztálin kultuszát és a szovjet társadalom „példamutató” eredményeit ünnepelte, a Pécsi Nemzeti Színház előadásairól meglepően részletes és olykor kíméletlen kritikák jelentek meg. A Montmartrei ibolyát például szinte darabokra szedte a kritikus, miközben a színészek teljesítményét név szerint, egészen apró részletekig értékelte. A Kisunokám esetében viszont már maga a színpadi történet is a kívánatos szovjet életforma és közösségi értékek igazolásává vált.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
Elérkeztem a 20. részhez, így az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Baranya Megyei Szervezete napilapjában, a „Dunántúli Napló” – ban (1948-1990) az 1950. február 7. és 10. közötti napok színházzal (és politikával) kapcsolatos cikkeit ismertetem.
Először nézzük tehát a korszak heteiből a „Szocialista Tábor” legfontosabb eseményének előzményét, amely a február 9.-i újság címlapján díszeleg „Sztálin elvtárs nevével még fényesebb jövőre szavaz a szovjet nép” címmel. Ha csak a kezdetét elolvassuk, megtudjuk a legfontosabbakat.
„A TASZSZ Iroda (a hivatalos párt-hírügynökség) moszkvai jelentése szerint (J. V.) Sztálin az egész szovjet nép jelöltje — erről tanúskodik a táviratok özöne, amelyek ezekben a napokban a Szovjetunió minden részéből érkeznek Moszkvába. Az egyszerű emberek milliói, munkások, kolhozparasztok és értelmiség választás előtti gyűléseiken elsőnek Sztálin nevét nevezik meg.
A dolgozók mindenütt annak a forró kívánságuknak adnak kifejezést, hogy a nagy vezérre és tanítómesterre, Lenin halhatatlan ügyének tovább vívőjére szavazhassanak…” Ez volt tehát akkor a szovjet „választási kampány…”
Persze volt miből „tájékozódniuk,” tanulniuk az akkori embereknek Kelet-Európában, ha ilyen című kiadványok „segítették” őket ebben, mint amelyről még ugyanezen lap „A Bolsevik Párt Agitátorainak Kézikönyvéről” című, „Szovjet zseb-enciklopédia” alcímű kiadványa szólt, amelyet a Hegedűs Géza által jegyzett cikk ismertetett.
Természetesen a szovjet színházügyről szintén cikknek kellett megjelennie, ezt most a lap a február 10.-i számában, „Munkásszínjátszók a Szovjetunióban” címmel teljesítette. Nézzük.
„Aki ma egy-egy üzem vagy gyár kitűnően megszervezett, és művészi tehetségű munkásszínjátszóit látja, annak feltétlenül eszébe jut — és akaratlanul is összehasonlítást tesz — a felszabadulás (1945) előtti idők ’műkedvelő’ köreivel. Régen ezeket az előadásokat legfeljebb rokonok nézték végig, azok is kényszeredetten. Ma ezzel szemben magas színvonalúak és élvezetesek a munkás színjátók előadásai.
Mint mindenben, a munkásszínjátszás művészeti színvonalának emelésében is élenjárt a Szovjetunió, ahol tömegméretűvé növekedett ez a mozgalom. Másfél millió szakszervezeti tag vesz részt a szakszervezet 95 ezer zenei, színjátszó, tánccsoportjaiban. Több mint egymillió tagja van a falusi színjátszó csoportoknak.
A csoportok vezetői kiválóan képzett pedagógusok és művészek, akik tapasztalataikat az újabb nemzedékeknek átadva, a művészetek iránti igényességre nevelik növendékeiket. A Szovjetunió hivatásos színészei örömmel tanítják és irányítják, tanításukkal segítik a munkásszínjátszókat.
Sokat foglalkozik a tehetséges fiatalokkal Vera Pasenaja, a nagy tehetségű és kedvelt szovjet népművésznő (sic!). Szerinte is igen sok rendkívüli tehetség akad a szovjet nép körében. Ezek képességeinek nagyfokú kifejlesztésére minden lehetőséget megad az állam. Sokan kerülnek közülük színművészeti iskolába.
Gyakran találkozunk ezekkel a fiatal tehetségekkel a Scsopkin-Akadémián, ahol már a felvételi vizsgákon megmutatkozik, hogy kitűnő előképzettséggel rendelkeznek, elsajátították a művészet alapjait, lényegét, és rendkívül komolyan fogják fel a színészi hivatást.
Vera Pasenaja különösen kiemeli azt az esetet, amikor a Kis Színház leningrádi vendégszereplése alkalmával meghívták az egyik gyári színjátszó csoport előadásának megtekintésére. Az ott előadott (Alekszandr Nyikolajevics) Osztrovszkij-darab főszerepét ő játszotta Moszkvában. A gyári színjátszócsoport előadása őszinte, elragadtatott elismerést váltott ki belőle.
A színjátszó csoportokban való szereplés nem ugródeszkát jelent a színjátszók életében a hivatásos színészet felé, hanem szívből jövő népi megnyilvánulást. Ennek egyik igazán szép példájáról ugyancsak Vera Pasenaja számolt be művésztársainak.
Egyik alkalommal az uráli ’Nyevjanszk’ gyárba ment megnézni a gyár színjátszócsoportját. Előadás előtt végig járta az üzemet, ahol egy fiatal lányt talált, aki otthonosan mozgott a műhely gépei között. Mint mondták, ez a fiatal lány brigádvezető. Este a színielőadáson felfedezte, hogy a Carmen szerepét kitűnően alakító, gyönyörű hangú lány azonos a brigádvezetővel.
Előadás után megismerkedett vele és felajánlotta, hogy felveszik a Kis Színház színészképző iskolájába. De ’Carmen,’ — a brigádvezető – visszautasította az ajánlatot azzal az indokolással, hogy nagyon szereti mesterségét, büszke arra, hogy hazáját ezzel a munkával is szolgálhatja. Ilyenek a szovjet munkásszínjátszók, akik játékukkal a szovjet művészet magas eszmei színvonalát érik el, és emelik még magasabbra.”
Ha rátérek a Pécsi Nemzeti Színház színre vitt előadásainak értékelésére a lapban, akkor a február 7.-i kritikával kell kezdenem, ismét az anonim „– K – I –„ aláírással, „Montmartrei ibolya” címmel. Kálmán (Kopstein) Imre (1882-1953) örökbecsű operettjét így értékelte.
„Három nyomorgó művész, s egy részeges apa naiv leányának útja a boldogságig, ez az operett meséje. A ’Bohémélet’ pehelykönnyű változata pereg a néző előtt három felvonáson át, s közben megismerkedik a ’játszi nyomor’ romantikájával, következetlen epizódokkal, amelyek oly példásan jellemzik az elmúlt idők giccses operettjeit. A meséről ennyi elég.
Kálmán Imre zenéje indokolja inkább a darab színre hozását, és talán a pesti színlap, amelyen nemrégiben, rövid ideig szerepelt a ’Montmartrei ibolya’. Más nem.
Hiábavaló fáradság volna a darab értelmi hiányosságait sorolgatni, és még az sem menti nagyon a librettistákat, hogy a ,szegények győzelmével’ zárul a harmadik felvonás. A zene fülbemászó, megállja a helyét a maga nemében, s valóban csak Kálmán Imrének köszönheti (Julius) Brammer és (Alfred) Grünwald, hogy bevonulhattak a pécsi államosított színház eddig tisztán tartott színpadára.
Azon kívül a (cikkben nem közölt) fordító is belenyúlt, leverte a port a szövegkönyv néhány oldaláról, és bejegyzett humorral igyekezett menteni a menthetőt, itt-ott sikerült is nekik (sic!). Hogy mégis siker lesz a ’Montmartrei ibolya’, az Kálmán Imre után az együttes érdeme.
Papp István, akit a színlap szerényen ’játékmester’ -nek nevez, mozgalmassá, frissé tette még a lanyhább jeleneteket is, bár néhol komoly rendezői botlásokat követett el. Például elnézte, hogy Bázsa Éva két ízben modern estélyi ruhában jelenjen meg a színen, azonkívül Szabó Samu ugyanabban a kékszalagos cilinderben jelenik meg a színen, amelyet rövid idővel előtte ,csentek’ el tőle, s még nem kapta vissza stb. Ha operettről is van szó, gondosabban kell ügyelni a részletekre.
A szereplők között most mutatkozott be komolyabb szerepben Mátray Mária. Üde, kellemes egyénisége, bájos naivsága jól hatott. Hangja tiszta és csengő. Bázsa Éva maga a temperamentum megszemélyesítője. Ki-kirobban szerepe kereteiből is, és a táncokban éli ki magát teljesen.
Borvető (János) ez alkalommal inkább hangjával, mint játékával hatott. Szerepének ’édesbús’ részletei nemigen illettek férfias egyéniségéhez. de ha énekelt, minden hiányosságot elfelejtetett. Szabó Samu aranyló humora végig csillogja az egész előadást.
Csengery Aladár és Pagonyi János igyekeztek még a darab sikerre jutásában, s rajtuk kívül Kormos Lajos, Somló Ferenc, Sugár István, Temesváry Szabó és Sándor Böske említésre méltóak. Ütő Endre díszletei, különösen a második és harmadik felvonásban, ismét kiemelkedően szépek. Megérdemli, hogy élmunkása (sic!) legyen a színháznak.
A beteg Hukváry Jenőt helyettesítő Bakonyi Ödön karnagy hiba nélkül vezényelte a zenekart. Heriszt János különösen a revü-jelenet ruháiért érdemel dicséretet. A rendező asszisztense, Sugár István jelenléte elsősorban a darab humorában volt érezhető.”
Egy nap múltán, február 8.-án máris újabb kritika látott napvilágot az újságban, ismét a „titokzatos” „– K – I –„ monogrammal, „Kisunokám” címmel, amely egyben a darab címe is.
„(Alekszandr Nyikolajevics) Afinogenov műve a legemberibb hangú, szívvel írt vígjátékok közül való. Mély humánum szövi át a meleg tónusú darabot, amelynek mégis határozott profilt ad a kihangsúlyozott tanulság: a burzsoá-kapitalista levegőben nevelkedett tudósról, nemes, szilárd szovjet embert alakít a szovjet társadalom hatalmas lendületű fejlődése, optimista életformája, meggyőző ereje.
Okamojov, a hetven éven felüli tudós elvont, elefántcsont-világába robban be féktelen, friss, csapongó temperamentumával tizenötéves lányunokája Mása, akit másodszor férjhez ment anyja küld a tudós nagyapához. Okamojov eleinte idegenkedve fogadja a ’új családtagot,’ és hosszú időn át él elzárkózva tőle, míg aztán lassan lassan megtörik a jég: a kisunoka meghódítja Boriszovics mérnök, a ház barátja segítségével a mogorva nagyapát.
Mása az egész ifjúságot képviseli a darabban, ezt az író igyekszik is kidomborítani. Másán és iskolatársain keresztül Okamojov rájön élete nagy tévedésére: elfordult az élettől és magának élt, mint ő mondja a darabban, az egész világon legfeljebb nyolc embernek írta könyveit, hátat fordított a jelennek, s ezzel a társadalomnak, az emberiségnek.
Az utolsó felvonás szinte idilli. Könnyes-derűs jeleneteiben kimagaslik Afinogenov lélekábrázoló ereje. Leheletfinom részletei komoly feladatot rónak a színészekre, rendezőre egyaránt. De mindenek felett a ’Kisunokám’ a szovjet életforma himnusza. Költői kiállás a család, a szeretet mellett, s rámutatás a közösségi élet nagyszerűségére is. Afinogenov, a fiatalon elesett szovjet író ezzel a művével megszerezte a drámaírói rangot a maga számára.
A pécsi színház együttese a darabot már hosszabb idő óta játssza tájszínházi előadásai során, s ez a ’rutin’ teszi érthetővé, hogy helyenként túlhangsúlyozza a kevéssé fontos részleteket. A kis falusi színpadok félig gyermek, félig pedig a színjátszással most ismerkedő közönsége előtt érthető ez a néhol felszíni humorra menő játék.
Így például Szendrey Ilona, aki egy komszomolkát (szovjet hivatalos ifjúsági szervezet tagját) alakít a darabban, nemegyszer a jelenet súlypontját billenti el azzal, hogy nevettetésig viszi el a közönség figyelmét a lényegtől.
A jelenet középpontja ugyanis a tudós és a diákság közötti meleg, emberi viszony szemmel látható kialakulása azzal, hogy Szendrey magára hívja fel a figyelmet ’rakoncátlankodásával’, elhomályosítja a mondanivalót, amely akkor éppen a professzor szájából hangzik el.
Azért tértünk ki ilyen részletesen erre a látszólag jelentéktelen hibára, mert az ilyen ’apró’ mellé csúszások kisebbítik az előadás erényeit.
Bessenyey (Bessenyei) Ferenc (Okamojov) meleg, kellemes orgánuma kitűnően érvényesült. Olyan öreg volt, amelynek az író képzelte. Kár, hogy még sok felesleges gesztikuláció kíséri játékát. E nélkül hibátlan lett volna az alakítása. Gordon Zsuzsa sokat fejlődik. Életet vitt a darabba, azonkívül az árnyalatokat is jól megérzi. Szendrő József harsogó, dinamikával teli Boriszovics mérnökje a legjobb alakítás, amit eddig tőle láttunk.
Pataki Jenő Tumanszij doktora lelkiismeretesen kidolgozott, kiérett figura. Minden gesztusa kifejező. Gáti Vilma játékából hiányzott a meggyőző erő. Nem érte el a szerep mélységeit. Patassy Tiborból a kamasz kedvessége és egyben komiszsága áradt. Sándor Böske is megtett mindent eléggé passzív szerepében. Lontay Margit arc-gesztikulációja túlzott. A rendezés hibáiról beszéltünk, Ütő Endre díszletei illúziókeltők.”
