1949 őszére a színházi kritika már nem csupán az előadásokról szólt, hanem arról is, mit kellett gondolnia a közönségnek a művészetről, a társadalomról és a politikáról. A Dunántúli Napló hasábjain a művészi értékek mellé kötelezően odakerült az ideológiai ítélet is: a „szovjet ember”, a „dolgozók kultúrája” és a szocialista realizmus vált a bírálat legfőbb mércéjévé. Mégis, e propaganda nyelvezetébe ágyazva ma felbecsülhetetlen értékű források rejtőznek a Pécsi Nemzeti Színház társulatáról, előadásairól és kiváló művészeiről. A korabeli kritikák egyszerre mutatják meg egy diktatúra kultúrpolitikájának működését és egy tehetséges színházi közösség mindennapi küzdelmeit. A következő dokumentumok nem csupán színháztörténeti érdekességek, hanem hiteles kordokumentumai annak, miként vált a művészet a politika szolgálólányává.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
A 12. részben a „Dunántúli Napló” (1948-1990), az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) helyi szervezete lapja 1949. november 15.-i és 17.-i számainak színházunkkal kapcsolatos híreit szemlézem az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével.
A november 15.-i számban újabb előadás-kritikát olvashatunk, mégpedig egy könnyed zenés darabról, az ismételten talányos „-K-i-„ szerzői monogrammal, „A ’Filmcsillag’ bemutatója” cím alatt. Persze itt sem maradt ki a „züllött kapitalista operett” elleni fölszólamlás – a kor ideológiájának megfelelően, „bezzeg, a szovjet operett mégis más” ideológiai alapállással.
„Akik kételkednek abban, hogy józan, normális környezetben, reális alakokkal szórakoztató, zenés darabot előadni lehetséges, azok számára remek háromórás tanulmányút lesz, ha beülnek a pécsi Nemzeti Színház (sic!) ’Filmcsillag’ című operettjének, A. Raszkin és M. Szlobodszkij közös művének egyik előadására.
Hosszú évek óta tanácstalanul álltak a kritikusok a rossz, idióta operettek, a züllött kapitalista erkölcsök botránykrónikái előtt. Pontosan meg tudták fogalmazni, miért nem életrevaló a zenés, ’szórakoztató’ darabok jelenlegi formája. Csakhogy tanácsot nem adtak helyette, a megoldás útját nem lelték maguk sem. Már-már kijelentették egyesek, (és egyre többen), hogy e műfaj túlélte önmagát, operett nincs többé.
Ekkor tört be könnyebb fajsúlyú színpadi irodalmunkba a szovjet darabok új szellemű, optimista iránya, ahol a fertőző, selejt darabok helyett az igazi humort, a szocialista élet jókedvét ragyogtatták meg a szovjet írók. A ’Filmcsillag’ három felvonáson, öt képen át szórakoztat, nevel, nevettet a két író, irodalmi, egyszerű, egészséges eszközökkel anélkül, hogy a hatás vadászás vádja felmerülhetne ellenük.
A ’Filmcsillag’ három óra üdülés, derű, élettel teli vidámság. Meséje? Nem különös. Egy szovjet tudós nőről filmet akarnak készíteni, és egy reá megszólalásig hasonlító színésznőt egy ízben maga a tudós helyettesít. A bonyodalom kézenfekvő. De az újszerű megoldás a darab magva: az eddig merev, zárkózott Nikitina — így hívják a tudós nőt — megtudja súlyos hibáit, és nagy tanulsága újjáalakítja, egész emberként lép ki az életbe, hogy ugyanúgy élvezze, élje a valóság sok apró szépségeit és örömét, mint minden egyszerű embertársa.
Mélyen emberi részletek ragyognak fel a darab jeleneteiben. Itt tündöklik fel a szovjet irodalom és művészet nagy jelentősége. Akik a nevetés, a tiszta szórakozás fontosságát ugyanolyan komolyan veszik, mint a mindennapos harcot, azok alkották meg ezt a darabot. Nincs ennek az operettnek egyetlen papirosfigurája, ez egyik legnagyobb érdeme.
A színház együttese igyekezett megfelelni ennek a megnövekedett feladatnak, s helyenként kifogástalan egészében adta vissza a szovjet írók mondanivalóit. Habár a szovjet ember határozott, harcos profilját általában kevesen fogták meg, az előadás komoly haladás a szórakoztató, realista színjátszás felé.
Kimagaslóan jó játékával Szendrey Ilona tűnt ki. Az egyszerű s mégis a női báj elragadó erényei alakításának, amelyek csengő, tiszta hanggal párosulnak. Szendrey kétségkívül egyik legjobb színészi adottságokkal rendelkező primadonnánk. Az elvont világ tudósát hiba nélkül formálja meg, csak magára találásánál, amikor óvatos lépésekkel kell az élet fényébe vetnie magát, akkor vesz túl nagy lendületet, kissé elrajzolja a figurát, néha alig érezni belőle valamit a tudósból. Szendrey alakításának pozitívumai ezt a hibát megbocsájtatják (sic!).
A szovjet embert egyedül Bessenyey (Bessenyei) Ferencben éreztük maradéktalanul. Képességei tudatában is egyszerű filmrendező volt, s hangjának még recsegései is pontos tükröződései annak a figurának, amit az írók képzelhettek el. A második felvonásban van egy jelenete Szendrey Ilonával, ahol beleszuggerálja a teljes élet felé való fordulását. Mélységes, meghatóan emberi jelenet ez.
Sándor Böske ’Margarita’, a szerelmes vénlány szerepében a mértékkel való mulattatás példaképét adja. Egyik legelevenebb, legderűsebb szereplője az előadásnak. Ha kevesebbet beszél a közönség felé, s elfelejti, hogy három fala van a színpadnak, kifogástalanná válik alakítása. Károlyi István, ’Lonja bácsi’, az aranyszívű, örökvidám, de pózoló ripacs, szintén belopta magát a közönség szívébe. Dala a ’medvéről’ megmutatta, hogyan kell végig játszania az előadást, mert az igazi ’Lonja bácsi’ valamennyire azonos az öreg mackóval, így is tetszett.
Kormos Lajos komoly mértéktartása ismét jól érvényesült, akárcsak meleg, mély orgánuma. Csengery (Csengeri, Dsida) Aladár kitűnő mulattatónak látszik. A darabban végig vonuló derű egyik erőssége. Sugár István ötletes színész, sokat gazdagított a figurán. Temesváry Sz. László inkább bonviván volt, mint az orosz hídépítő őrnagy. Ha darabosabb, keményebb lett volna, közelebb állott volna a szovjet katonához.
Bakos László és Andi Béla maszkjai kitűnőek voltak. Különben a Nikitina lakásán megjelenő szovjet tudósok, a ’szórakozó komolyak’ szerepében jó színészek alakítottak. Egyedül Szabó Samu adott a figurába többet a kelletténél. Elhagyta a tudóst. Fesztoráczy Kató és Máté (Máthé) Erzsi tűntek ki még jól formált epizódszerepükben. Bázsa Éva táncszámai — különösen a jégrevü balett-steppje — fölényes tánctudás eredményei. Megérdemelte a viharos tapsokat.
A zenekar kifogástalan volt, akárcsak Ütő Endre díszletei. Várady György rendezése igyekezett megadni mindent, amit a darab kívánt. Aprólékos részletekre kiterjedő rendezést láttunk. Ha az együttes nem tudta teljesen visszaadni a szovjet emberek, a szovjet környezet levegőjét, nem egészen az ő hibája.
Nagy és új feladat realista színjátszást formálni meg rövid idő alatt ott, ahol a múlt formalista és még annak sem mondható giccseit játszották évtizedeken át. Éppen ezért a rendezés minden eredménye dicséretre méltó. Pálos György zene-összeállítása sikerült. Szép, fülbemászó dallamok segítettek a darab sikerre jutásában.”
A november 17.-i lapszám „Az opera és a balett is legyen a dolgozóké” című teátrumi cikke szintén ezen ideológia mellett fogant, miközben előadást is értékelt.
„A ’Gördülő opera’ vendégjátékai sorában Balett estet mutattak be kedden este a budapesti Operaház (sic!) művészei a MÁV Szimfonikus zenekarával. Az Operaház balettkarának, szólótáncosainak legjobbjait láttuk két táncjátékban a Borodin Igor herceg dalművéből vett Poloveci táncokban. Ez az utóbbi szám messze maga mögött hagyta az előtte bemutatott két táncjátékot, amelyek zsúfoltságukkal, túllőtt mozgalmasságukkal inkább fárasztottak, mint gyönyörködtettek.
A poloveci táncok zenében, mozdulatban gazdag mű, mely tökéletesen visszaadja a sztyeppék hangulatát, a polovecek táborának gyönyörű színpadi képében. A tánc itt valóban kifejező erő. A zene és a tánc népi motívumai szorosan összefonódva tökéletes egészet adnak. Harangozó Gyula ebben a táncban mutatta meg, hogy mint koreográfus komoly művészi feladatok megoldására képes.
A Strauss János (ifj. Johann Strauss) zenéjére tervezett térzene, túl hangos színeivel, állandó forgásával nem éri el a kivárni hatást… A bécsi Práter és a megszokott figurák adják a táncjáték keretét, és tartalmát, amit a mozdulatoknak kellene kifejezni. De miután a tartalom se sok, a mozdulat is csak technikát ad, és nem kifejezést.
Valamivel szerencsésebb a Furfangos diákok c. táncjáték. A vásári jelenetben sikerült a színes, eleven forgatag hangulatát visszaadni. Kiváló produkció a három csikós tánca. Túlmegy a határon Novák tanár figurája a groteszkségben, a bohócságig hangosak a mozdulatok.
Nagyon ötletes és sikerült a kép az unalomban szunnyadó tanári kar és koreográfiailag értékes, kifejező a diákok tánca. Szép betét Rózsika és Ádám (Csinády—Sallay) száma. Virág-szerű szépség, hajlékonyság van a Rózsika táncában.
Farkas Ferenc zenéje érdekes, változatos ritmusú, dallamos muzsika. Kenessey Jenő nagy rutinnal tartotta a kezében, jól működő és szépen szóló MÁV szimfonikus zenekart. A táncosok közül Csinády Dóra technikájával párosuló harmonikus, tartalmas mozgása, Harangozó kitűnő karakterisztikus mozgása, Pásztor Vera könnyed szépsége, Lakatos Gabriella eleven, biztos tánca, Sallay Zoltán nagyszerű tánctudása válik ki. Sallay azonban akkor is legyen a színpadon amikor nem táncol, amelyik pillanatban leáll, mintha kihullana a képekből.
Valamit még szólni kell erről az esetről. Éspedig az est közönségéről. Ők a régiek voltak. Érdekes megfigyelni, hogy egy-egy ilyen opera és balett estnél — amelyek felemelt helyárakkal, minden esetben bérleten kívül mennek — összeverődik a régi Pécs.
Azok, akik azelőtt, és most is ’illőnek’ tartják fekete ruhákban megjelenni ilyenkor a színházban. Nagyon kevés volt soraikban a dolgozók tömege. Pedig a tánckultúra is a dolgozóké és a szépség is értük van.
Ezért a ,Gördülő opera,‘ még ha anyagi áldozatok árán is, oldja meg, hogy a jegyek jó része az üzemi dolgozókhoz jusson, hogy ők is ismerjék meg azokat a táncokat, azokat az operákat, amikről hosszú évtizedeken száz kapuval zárták el őket.”
