1950-ben a pécsi színház már nem csupán szórakoztatni akart: a kultúrának is helye lett az új rendszer világképében. Miközben a sajtó a „sztálini népjóléti gondoskodást”, a Sztahanov-mozgalmat és a „kulákok elleni harcot” hirdette, a színpadokon is egyre hangsúlyosabban jelentek meg az új korszak elvárásai. A korabeli újságokból kirajzolódik, hogyan találkozott Pécs színházi élete a politikai és ideológiai változásokkal. És közben persze a közönség továbbra is színházba járt.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
A 24. részt szintén a „Nagy Szovjetunió” éppen aktuális híreivel kell kezdenem – az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével –, mivel az akkor kötelező „Sajtó-félórák” első hírei ezek voltak, nem beszélve arról, hogy a kor emberének, ezen belül Szendrő József (1914-1971) színigazgatónak és csapatának ehhez kellett alkalmazkodniuk, ha továbbra is hivatalban szerettek volna maradni…
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) hivatalos helyi „szócsöve,” a „Dunántúli Napló” (1948-1990) március 2.-i számának címlapján ez a cím, illetve alcím virított: „Sztálini gondoskodás a nép jólétéről – A Pravda cikke az árleszállításról,” a közcím pedig ez volt: „Az árleszállítási rendszer a Szovjetunió minden részén hatalmas örömet keltett”
Az ujjongó „hírözön” – ből megtudhatjuk, hogy a központi jegyrendszert 1947 végével szüntették meg, és ez az árleszállítás volt az országban a harmadik ilyen intézkedés, amellyel a „Nagy Sztálin” el akarta fedni féktelen bolsevik diktatúrája lényegét.
Természetesen a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja (SZKbP) rendeletét a még Szentpéterváron, 1904-ben alapított és 1912. május 5.-én, V. I. Uljanov Lenin (1870-1924) által ugyanott „szentesített” központi pártlap, a „Pravda” kürtölte szét az 1904-ben alapított, még a cári rendszer hivatalos hírügynökségének minősített, és 1925. július 10.-én a szovjet-rendszer által is hivatalos hírügynökségnek nyilvánított TASSZ hírügynökség közleménye alapján.
Itt közölték a következőket is: a rendelet (mondanom sem kell), „…a Szovjetunióban mindenütt nagy megelégedést és örömet keltett. A szovjet emberek ebben a határozatban a nagy sztálini gondoskodás megnyilvánulását, a dolgozók jólétének emelkedését, a szovjet ország felvirágzását látják. Igen sok helyen tartottak nagygyűléseket…
A kapitalista országokban a dolgozók életszínvonala napról-napra süllyed, növekszik a munkanélküliség, nyomor és az éhség. Nálunk, a szocializmus országában a nép jóléte állandóan növekszik…”
A helyi lapban már március 1.-jével világgá kürtölt szovjet központi árcsökkentés híre az első oldalon kapott helyet, míg a megelőző napokban lezajlott első központi Sztahanovista-konferencia „utózöngéi” a második oldalon, „Életünk legszebb, legtanulságosabb KÉT NAPJA VOLT” címmel, „Sztahanovista küldötteink beszélnek az országos tanácskozásról” alcímmel.
A Rákosi-korszak egyik leggyűlöltebb „szlogenje” az első közcímben található: „Bokor elvtárs még éberebb lesz.” („Éberség, elvtársak!”) …
Visszatérve az előző hírre: Alekszej (eredetileg Andrej) Grigorjevics Sztahanov (1906-1977), a róla elnevezett szovjet szocialista versenymozgalom „atyja” – minő „véletlen” – mozgalma ekkor nálunk is „gyökeret vert.” Az első országos tanácskozást nálunk február végén tartották. Erről számoltak be a szemtanúk a március 1.-jei cikk szerint.
De a Rákosi-kor következő idézett rákfenéjéig sem kellett sokáig várnunk, csak a következő napig. A március 2.-i szám egyik cikke – a sok közül – ugyanis ilyen címmel jelent meg: „Visszaverjük a kulákok támadását — írják a véméndi és a hidasi tszcsből.”
Itt a megszólalók nemcsak „tényeket” állapítottak meg, hanem fenyegettek is. „…Természetesen mi visszaverjük az ilyen támadásokat, de hamarosan elfogy a türelmünk az ilyen lecsúszott kiskirályokkal szemben, és megmutatjuk nekik, hogy nem tűrjük, hogy bárki is akadályokat gördítsen fejlődésünk elé”…
Természetesen most sem hagyhatom ki a „Nagy Testvér” színházi életéről szóló hosszú tudósítást, amely a lap március 12.-i száma „Az orosz színház” című cikke. Ez viszont különbözik a kor színházi „sikercikkei” -től, mert orosz színháztörténetet is ad – természetesen az osztályharcot visszavetítve…
„A Szovjetunióban minden dolgozó meríthet a kultúra tiszta vizű forrásából. A szovjethatalom azonban nemcsak kultúrigényt ébresztett a tömegekben, hanem gondoskodik arról is, hogy a dolgozók elmélyülten foglalkozhassanak a kultúra minden ágával, és eligazodjanak a művészetek gazdag világában.
A művészetet nemcsak szeretni, de érteni is kell. Ebből kiindulva folyik a Szovjetunióban a kulturális nevelés, tájékoztatás. A színházrajongók izgalmat éreznek, valahányszor belépnek a színházba, ebbe a sok újat mondó és jelentő, vonzó világba. De a művészet és a színház iránti szeretet nem nyilvánulhat meg csak örömteli lelkesedésben. Nem elegendő, ha csupán kellemes szórakozást, egy-egy ragyogó élményt jelent. A színház őszinte szeretete közeledést, érdeklődést kell, hogy kiváltson a színház története, lényege és feladatai iránt.
A szovjet színház a népi alkotások gazdagságára támaszkodik — erre tanítja a szovjet dolgozókat a szovjet színház története. A Szovjetunió egész színművészete az orosz színjátszás hagyományaira épült. Az orosz realista színjátszásból fejlődött, és a szocialista-realista módszerrel gazdagodva érte el mai csúcspontját, a világ legfejlettebb színházi kultúráját.
A nép körében kialakult szertartások, a népdalok, játékok voltak az orosz színház kezdeti elemei, amelyeket népi vándorszínészek terjesztettek inkább tréfás, nem egyszer gúnyosan ostorozó, mély értelmű jelenetekben. Szenvedélyesen tolmácsolták a ’népi sorokat’, amelyek Puskin szavai szerint a színművészet velejét alkotják. A cári hatóságok bűnnek és véteknek minősítették e népi előadásokat, mert szigorú felkiáltójelként a jogfosztottság mélyéből kiáltottak hol dörgő hangon, hol metsző gúnnyal a zsarnokok, az elnyomók ellen.
A XVIII. század elején az arisztokraták udvarában kezdett kibontakozni a hivatásos színészet Oroszországban. Ekkor építették az első színházépületet is. De ez a színház csak az akkori társadalom gazdagjait szolgálta, elszakadt a népi tömegektől, és nemcsak hozzáférhetetlenné, hanem érthetetlenné is vált a tömegek számára. A hivatásos színházművészet akkor kezdett közüggyé válni, amikor a népért és a művészetért lángoló lelkesedéssel küzdő írók és művészek bekapcsolódtak a színház életébe.
E hazafiak önfeláldozó munkája rakta le az orosz színház alapkövét. A színházi kultúra úttörői a haza történelme felé irányították figyelmüket. Pontosan két évszázaddal ezelőtt játszották el a sljohosi (sic!) hadosztály kadettjei (valójában a Slandeckíj Korpusz /Nemesi Hadtest növendékei/) Pétervárott, (Alekszandr Petrovics) Szumarokov ’Horev’ című tragédiáját (1747-ben). Ez a darab Kijev keletkezésének legendáját dolgozta fel, és eseményszámba menő, bő előadása az ifjúság egész csapatát megnyerte a színházi munkának. (És alapjában határozta meg az orosz színháztörténetet!)
A lelkes fiatalok, a tehetséges Fjodor Volkovval az élen, Jaroszlávban kezdték meg működésüket, majd társulatuk Moszkvába telepedett át, ahol már igazi színházat szerveztek. A nép életével foglalkozó darabokat játszottak.
Az 1825-ben megalakított moszkvai Kis Színház folytatta azután az orosz színház igazi hivatását. Társulatát már főleg a földesúri nem hivatásos színházak jobbágyszínészei alkották. Ez a gárda szeretettel és büszkeséggel tárta fel az orosz színjátszás belső lényegét. Innen indult el az orosz színház óriási haladásának útjára.
A P Szumarokov (Forrás: Wikipédia)
Az így kialakult színházkultúrában gyökeredzik ez a törvény, hogy a színház akkor fejlődik mind tartalom, mind művészi színvonal szempontjából, ha elszakíthatatlan szálak fűzik a haladó irodalomhoz és a néphez. (Mihail Szemjonovics) Scsepkin, a Kis Színház első jobbágy származású vezetője, (Alekszandr Szergejevics) Puskin, (Nyikolaj Vasziljevics) Gogol és (Alekszandr Ivanovics) Herzen barátja volt.
Tehetséges és áldozatkész munkatársaival együtt elérte, hogy a színház nagy társadalmi üggyé fejlődjék. Az ő fáradhatatlan és lelkes munkájuknak köszönhető, hogy bemutatásra kerültek azok a klasszikus színművek, amelyek hűen és kritikusan tárták fel Oroszország és a világ más részeinek társadalmi körülményeit, kigúnyolták a begyepesedett és megcsontosodott elveket, és utat mutattak előre.
Ez kiváltképpen a közönség élénken reagáló, fiatal részét ihlette meg, amely e színházban nevelődött. A következő nemzedékben (Alekszandr Nyikolajevics) Osztrovszkij gazdagította műveivel a színházat. Ekkor az idősebb (Vadim Nyikolajevics) Szadovszkij, Jermeleva, Ledszkij és Ribakov vezetése alatt álló együttes idején úgy tűnt, hogy a színház elérte fejlődésének tetőfokát. Felébresztette a nemzeti öntudatot, az élő gondolat lüktetett benne.
Osztrovszkíj, aki a színház és a nép szoros kapcsolatáról álmodott, így írt: ’Minden más művet a művelt emberek számára írnak, de a dráma és a vígjáték az egész nép számára készül…Csak azok a művek élték túl a századokat, amelyek valóban népi alkotások.’
A Ny Osztrovszkij 1871 (Vaszilij Perov festménye)
1898-ban nyílt meg Moszkvában a Művész Színház, amelyet (Konsztantyin Szergejevics) Sztanyiszlavszkij géniusza irányított, és művészetét (Anton Pavlovics) Csehov és (Maxim) Gorkij nevével kötötte össze. Sztanyiszlavszkij, a művészi igazság fáradhatatlan kutatója, kiváló színész és nagy rendező volt. Elsőként állította fel a színművészet elméletét. Módszerét ’színpadi igazság rendszerének’, az orosz színművészet iskolájának is nevezhetjük.
A nagy orosz művészek mindig a nép szolgálatát, a nép munkájának elősegítését, a jövő útjának feltárását tartották céljuknak. Ebben rejlik az orosz színház igazsága és haladó jelentősége. A cári önkény idején azonban nem tudták álmukat megvalósítani. Csak a boldog és szabad szovjet színházban váltak valóra ezek az álmok.”
Pécsi, mégpedig előtte már megemlített színházi bemutatóról szóló hírrel zárom ezt a részt, amely a lap március 10.-i számában látott napvilágot.
’A ’Tamás bátya kunyhója’ a színházi idény egyik legjelentékenyebb bemutatója lesz. Ez egyaránt kifejezésre jut a világhírű regény nagyszerű dramatizálásában, Ütő Endre (díszletterező) külön e célra beszerelt emeletes forgó díszleteiben, a rendezés apróságokra kiterjedő realista kihangsúlyozásában, és a nagy szereplőgárda foglalkoztatásában.
Ezúttal csak azok nevét említjük meg, akiket mindez ideig főszerepben a pécsi közönség nem látott. Tamás bátyában Győrváry János mutatkozik be, a feleségét játszó Arany Kató is eddig csak epizódjellemeket alakított.
Rajtuk kívül jelentékeny feladathoz jut Fehér György, Bajka Pál, Papp Éva, Kis Béla, Széplaky Endre és Kovács Gyula, természetesen azokon kívül, akik a pécsi Nemzeti Színház (sic!) dráma vonalának eddig is fő erősségei voltak.”
